Nem is olyan rossz ez.
De tényleg nem. Jó, az első rész első 15 perce nagyon fájt, de utána elkezdett érdekelni a dolog. Hajtott a kíváncsiság, meg akartam benne látni azt, hogy miért szeretik, akik szeretik, hogy mi tette sikeressé. És sikerült.
Az Anime-hatás
Az első rész filmes szempontból azért érdekes, mert erősen az animéket utánozza. De tényleg, a beállítások, a nagyjelenetek, még a karakterek kinézete is egyértelműen innen származik. A későbbi részekre ennek szép lassan nyoma vész, az elsőben viszont még itt van, és összekacsint a fiatal közönséggel.
A siker titka
Viszont ami igazán megfogta a rajongótáborát, az a románc.
Stephenie Meyer, a könyvek szerzője egyetlen ötletmagból indult ki, miszerint egy vámpír megismer egy nőt, szerelembe esik vele, de folyton a vérére vágyik. Szerintem zseniális kiindulási pont. Nem olvastam a könyveket, viszont utánakérdeztem, és azt mondják, hogy valóban megvan benne a helyzet feszültsége.
A filmben ez viszont nincs meg. Az ember tudja, érzi, hogy Edward sose bántaná Bellát. És nem is ez áll a középpontjában, hanem a szeretet. A feltétel nélküli szeretet.
Egyikük sem tökéletes, és igen, valóban eléggé lecsupaszított karakterek, inkább működnek archetípusokként, mint személyiségekként, annyi árnyalatuk mégis van, hogy elfogadjuk létezésüket. Például Edward álmában kukkolja Bellát, bejár a szobájába, betegesen ragaszkodó, védelmező típus, idegesítően az. Viszont nem is nekünk kell járnunk vele, azt megteszi Bella, nekünk csak el kell fogadnunk a döntését.
Az egyik százéves vámpír, a másik tizenéves, szorongó és bizonytalan. Nem igazán illenek össze, két külön világban léteznek, de hoznak egy döntést, hogy mégis megpróbálják. És ez adja a dolog szépségét. És a franchise igazi vonzerejét.
Feltétel nélküli szeretet
Olyan világban élünk, amiben legtöbbünk életcélt nem tud választani, nemhogy partnert egy életre, mindent akarunk egyszerre, de semmit se akarunk igazán. Erre ebben van két ember, akik úgy döntenek, hogy TÉNYLEG együtt lesznek.
Nem írogatnak közben másoknak, nem szédítenek még 10 másikat, nem gyártanak biztonsági terveket, hanem csinálják. Nem a tökéletest keresik, hanem egymás hibáit elfogadva egymást csiszolgatják.
Egyetlen tiszta, igaz döntés.
És ez az a titkos összetevő, ami sikerre vitte a franchise-t. Mert valahol mélyen mind erre vágyunk. Egy jó kapcsolathoz nem kell más, mint két ember döntése. Hogy mindkettő ugyanazt akarja. Ennyi és nem több. Nem egy nagy truváj. De ahhoz mégis elég nagy, hogy az új évezred embere filmeket nézve álmodozzon róla, mert a valóságban nem kapja meg.
Nem az Alkonyat hibája, hogy hiánycikként lehet sikeresen házalni a termékkel, hanem a társadalomé. A mi hibánk.
Könyv vs Film
Más. Az egész széria nem hoz magas színvonalat, de nem is egy mocsok szar, mint ahogy a popkultúra megemlékez róla. Épp ezért egyáltalán nem ciki szeretni. És a 40 nap alatt én is egész megszerettem. A mémekhez mindennap előszedtem és néztem minimum félórát, úgyhogy eléggé perfekt vagyok a témából.
A gyenge része a történetvezetés. Egyetlen író adaptálta a regényeket filmre, és folyamatosan elkövette azt a hibát, hogy egy szimpla limonádét szolgáljon fel valami dögös koktél helyett. Pedig a hozzávalók adottak, a vámpír-vérfarkas szembenállás, a különböző képességű vérszopók, a Volturi mint ellenség, és a rengeteg háttér-mítosz mind elképesztő potenciállal bír.
A forgatókönyv viszont rendre a megúszós, rizikómentes megoldást választja.
A harmadik részben például Belláék úgy győznek a Volturi ellen, hogy feláldoznak egy ártatlan kislányt. Hihetetlen erős végkifejlet lehetne, ahogy a hősök bemocskolják a kezüket, de nem az, mivel nem építik fel a kislányt a végére, a nézőnek csak egy üres senki, a könyvben pedig nem így van. Utánanéztem, és ott nagy, fájdalommal és könnyekkel teli érzelmi csúcspontot találtam.
Szóval, ha kritikával kell illetni a Twilightot, akkor az ez, hogy sokszor az alapanyag erősségeit semmibe véve mismásol el dolgokat. Kár érte, tartom, hogy ha tökösebben állnak a dolgokhoz, akkor a siker is nagyobb lett volna. Igen, még ennél is.
Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy például a most etalon Marvel franchise filmjeinek fele nem hoz ettől magasabb színvonalat.
Bella nem egy picsa
Bella úgy él a köztudatban, mint egy mihaszna picsa, aki csak a szerelméért picsog.
És ez nem igaz. Csak az mond ilyet, aki nem látta filmet. Már az első részben is segítség nélkül indul az anyja megmentésére. Nem a Cullenéktól kér segítséget, hanem hajlandó feláldozni az életét a szeretteiért.
Aztán valóban csúnyán maga alá kerül, mikor Edward úgy próbálja védeni, hogy szakít vele.
Mély depresszió, halálvágy. Kész röhej, mondanám. Kár, hogy már velem is megtörtént. No nem egy kapcsolat vége miatt, de az én életválságom is legalább annyira pitiáner és röhejes volt kívülről nézve, mint az övé.
És pont így működik a depresszió. Mintha egy dobozból néznél az égre, körülötted falak, úgy érzed nincs kiút, örökké a fájdalom csapdájában sínylődsz, pedig csak egy dobozban fekszel, a papír körben a korlát, amit az elméd legyártott, és a kiút egyszerű: csak fel kell állnod, és kint vagy. Kívülről nézve baromi egyszerű, mégis hatalmas lelkierő kell túljutni egy ilyen érzelmi válságon. Bellának sikerül, méghozzá a szerettei segítségével.
Valahol ekkortájt nő fel igazán, megtanulja, hogy a boldogság legfőképp saját magán múlik.
Ezután Edward bajba kerül. Ő pedig megy és megmenti. Pedig minden oka meglenne, hogy gyűlölje, hogy magára hagyja, ahogy ő tette.
Mihaszna picsa? Nagyon nem. Majd minden részben csinál valamit, amivel a saját életét mások elé helyezi. Pont ezért is illik hozzá a végén az erős védelmező képesség, az a “szupererő”, amire vámpírként szert tesz.
Végszó
Én nagyon nem bánom, hogy egy bő hónapot szántam ezekre a filmekre, sokat tanultam belőle, hogy mi működik a történetvezetésben, és mi nem, hogyan lehet javítani a dolgokon, és mihez nem szabad nyúlni. Ez idő alatt nagyon megszerettem a film visszatérő dalát, ami minden részben fel-felbukkan.
Carter Burwell műve remekül összefoglalja a teljes Alkonyatot.
Az elején rapszodikusan indít, ide-oda csapong, nem találja a helyét, zaklatott, pont, mint a két főszereplő. Aztán találkoznak, és a két különböző hang egyetlen dallammá áll össze, és onnantól megvan a nyugalom, erő, harmónia. Szép, na.
