Mi itthoni fotelforradalmárok naponta veszünk részt különböző csatákban, csak ugye az interneten. Kiállunk érvek mellett, elítélünk, és hősökként éljük meg, ha bannolnak, vagy letiltanak. Irakban meg még mindig golyót kapsz, ha valahová tartozol. Vagy a gyereked. Vagy anyád.
Nálunk, ha rossz napod van, akkor felcsap a busz. Ha náluk rossz napod van, egy C-4-gyel megpakolt drón csapódik be melletted. Meghalsz, senki le se szarja, a veszély állandó, aki életben marad, az örül, hogy nem ő halt meg. A legtöbb embernek a családtagjait nincs ideje meggyászolni. Mi meg celebeket gyászolunk, meg olyan embereket, akiket nem is ismertünk igazán. Végtelenül kényelmesnek tűnik az életünk, ha ehhez az igaz történet alapján készült filmhez mérjük.
A Russo tesók, miután Marvel filmjeikkel leigázták Hollywoodot, produkciós céget alapítottak, és sikerüket és népszerűségüket arra használják, hogy olyan filmeket hozzanak létre, amilyeneket már nem készítenek, mert nem feltétlenül térülnek meg a mozikban. És a Moszul ostroma ilyen film. Eredeti nyelven készült sötét akciófilm, amiben a terroristák ellen harcoló helyi SWAT osztagot követhetjük figyelemmel. Mindenféle pátosz és dicsőség nélkül.
Már az első pillanattól kezdve érezni, hogy úgy elmerülsz majd a mocsokban, olyan mélyre visznek ebben a harcban, hogy az téged, nézőt is meg fog viselni a végére. És így is lesz.
Például nem hiszek a bosszúban. De nekem könnyű innen a szobám melegéből nem hinni benne. De meddig tudsz józanan ítélni? Mindennap szeretteid halnak meg. Barátaid. Családtagjaid. Hol az a pont, ahol elpattan a húr? Hol az a pont, amikor közönyössé válsz a halál iránt? Mit teszel, ha véletlenül ölsz meg valakit? És még sorolhatnám.
Roppant kellemetlen film ez ilyen szempontból. Elég nehéz is nézni. És mielőtt még azt hinnéd: nem, nem mond semmi újat. Csak a régi leckéket mondja fel újra. Ami nem baj. Időnként ránk fér, hogy újra és újra átvegyünk dolgokat.
Tehát ha csíped az akciófilmeket, a háborús filmeket, akkor ez neked való. Csupa-csupa férfi szereplő, de egy pillanatra se válik maszkulin macsó baromsággá, hanem meglepő érzékenységgel kezeli a témát.
Nem a puskaropogás izgatja a készítőket, hanem a mögötte húzódó temérdek fájdalom. Csendesen beszélnek róla, nem sokat, de olyan őszintén, hogy érdemes meghallgatni.
