Ajemdibi2001-ben készült egy film Hasfelmetsző Jackről, ami olyan lett, mint a mirelit kaja. Cseppet sótlan, enyhén igénytelen, a legjobban a reklámban nézett ki, és mikor fogyasztod, még kicsit hideg a közepe, enyhén rágós, picit nyúlós, de összességében csillapítja az éhséged.
A szereplők rendben vannak, Johnny Depp, Heather Graham, a nemrég elhunyt Ian Holm vagy a Harry Potter Hagridjaként ismertté vált Robbie Coltrane mind szakmája legjavát nyújtja, mindez azonban hiába, hisz a forgatókönyv keretei képzeletbeli kalodákba kényszerítik az általuk játszott karaktereket. De egy unalmas délután még így is elmegy ez a 18-as karikás utazás az 1900-as évek Londonjába, azonban ha ismerjük a film alapjául szolgáló képregényt, akkor joggal jutnak eszünkbe nyomdafestéket nem tűrő szavak.
Alan Moore és Eddie Campbell 1999-ben megjelent, bő 500 oldalas képregényét sértés képregénynek nevezni, sokkal inkább illik rá a hazánkban a köztudatba még nem annyira beépült graphic novel kifejezés, ami talán már jobban jellemzi mivel is áll szemben olvasója. Töredelmesen bevallom, hogy ez év nyaráig még nem olvastam ezt a “rajzolt regényt”, ami terjedelmében, összetettségében és történetében nemcsak a képregényeken, hanem a legtöbb regényen is túlmutat. Alan Moore, aki ugye a mindenkori képregényírás állócsillaga, számos alkalommal bizonyította már, hogy milyen mélységek rejlenek ebben a médiumban, lásd Watchmen, Különleges Úriemberek Szövetsége, Halo Jones balladája, V mint Vérbosszú, Batman: A gyilkos tréfa, hogy csak a magyarul megjelent műveit említsem.
Viszont talán itt vágtázik elszabadult elméje a legjobban, mert még az előbb felsorolt művekben csak egy-egy műfaj (főként ugye a szuperhős képregények) korlátait feszegette, itt más a helyzet. Hasfelmetsző Jack máig legendás és mitikus történetét kosztümös ponyvaként kezdi a viktoriánus kor Londonjában, és a sorozatgyilkos utáni hajszát mutatja be, aki 1888-ban öt nőt, javarészt prostituáltat ölt meg Anglia fővárosában. Hogy ki volt és mi volt ő, egyáltalán egy ember tette-e a sebészi pontossággal végrehajtott brutális gyilkosságokat, azt máig homály fedi. Az összeesküvés-elméletek szerelmeseinek máig nedves álma az egész történet, tele rejtéllyel, kiindulási és végpontokkal, amiket aztán mindenki a maga ízlése szerint köthet össze.
Így tett Alan Moore író is, aki számtalan évet töltött a témával, míg végül megalkotta saját verzióját rá, és természetesen az ő verziója sem igaz, ahogy valószínűleg egyik sem, mégis az övé a legmegkapóbb. Egyrészt ad egy tűpontos korrajzot, a XIX. Századi London East Endjének, a társadalom legaljának mindennapjait meséli el húsbavágóan fájdalmas realizmussal, aztán a Whitechapel gyilkosságokat keveri hozzá precíz pontossággal, miközben bepillantást enged a rendszer működésébe, és a társadalmi elit által irányított politikai háló kuszaságaiba, másrészt pedig bemutatja a szenzációhajhász újságírás kezdeteit, mert nagyot téved az, aki szerint csak most, az internet korszak beálltával terjednek álhírek.
2020-ban a kattintás számít, régen az eladott példányszám számított, és bizony már akkor sem az objektív, tény alapú hírközlés hozta a számokat, ahogy most sem az igazság generál kattintást, hanem a harsány hazugság. Nemrég a The social dilemma című dokuban hallottam (amit nézz meg, mert tökéletesen mutatja be, hogy miért szar minden most a világban), hogy egy álhír hatszor gyorsabban terjed a világhálón, mint egy tény alapú, ami elképesztő különbség. És pont az akkori angol média tette máig tartó legendává Hasfelmetsző Jack történetét, több ezer cikkben taglalva, hol hozzáadva, hol elvéve a sztorijából. Szóval talán a modern média első nagy valóságtorzító médiahack-jéről, álhíréről, fake news-járól van szó, a modern sajtó első, saját maga által legyártott szörnyetegéről, ami hiába hazugság, már túl hatalmas ahhoz, hogy ne éljen.
De térjünk vissza Mr. Moore graphic noveljére. Egyrészt tehát perfekt korrajz, társadalomrajz, és médiatanulmány, ami már eleve elég lenne ahhoz, hogy mesterműnek nevezzük, de még nem beszéltünk a főszereplőjéről. Nem, nem Abberline nyomozóról, aki Johhny Depp képében főszerepel a filmben (egyébként Moore Sean Conneryt szerette volna a szerepre, és hagyjuk is most, hogy mekkora a különbség), ő a rajzolt regényben is hangsúlyos, de az igazi főszereplő nem ő, hanem maga a gyilkos.
Mr. Gull, aki az őrület fogalmának új szintjeit ismertette meg velem, pedig higgyétek el, hogy túl vagyok már pár félnótás gazemberen. Számtalan Joker interpretáción, Lars Von Trier A ház, amit Jack épített-jén (ami kötelező film, és talán a legközelebb áll az A pokolból gondolatiságához), Az amerika pszichón, Hitchcock Pszichóján, A bárányok hallgatnak-on, a Tortúrán, az Elemi ösztönön, A tehetséges Mr. Ripley-n, és még sorolhatnám, de egyik sem ennyire összetett, téren és időn átívelő utazás, mint az A pokolból Mr. Gull-jáé.
És az is biztos, hogy a befogadásához kell némi alapvető nyíltság és műveltség. Na nem azt mondom, hogy aki nem érti, az hülye, hanem azt, hogy bizony ez a rajzolt regény könnyen a torkán akadhat annak, aki csak most kezd ismerkedni mind a képregény, mind a regény műfajával. És akkor sem biztos a siker, bizonyos mértékű érettség is kell hozzá, én például száz százalék, hogy tizenévesen lóf@szt se értettem volna az egészből, de huszonévesen se nagyon.
Így a krisztusi koron bőven túl viszont elképesztő, mekkora hatással van rám, bár attól tartok, hogy Mr. Moore műve tartogat még számomra néhány lehántásra váró réteget a negyvenes éveimre is. Olyan összetett és elementáris erejű utazás ez egy őrült elmébe, amit az életben egyszer javallok minden jó ízlésű olvasónak. De tényleg, aki mondjuk imádja a Watchment, az tegyen ezzel is egy próbát, én is szeretem Rorschach-ékat, de a Watchmen csak egy vasárnapi matiné A pokolból mélységeihez képest.
Ahogy Mr. Gull filozofál két gyilkosság között művészetről, kultúráról, építészetről, térről és időről, az maga a tömör zsenialitás. Nem, nem a Watcmen Mr. Moore magnum opusa, hanem ez. Nem hiszed? Tegyél vele egy próbát. És ne, még véletlenül se a filmből vond le tanulságként, hogy “nem is olyan jó ez”. Dehogynem. Az egyik legjobb, amit idén olvastam, sőt, talán a legjobb.
A képregényt a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából olvashattam.
