Ha sírni támadna kedved: Vidéki ballada az amerikai álomról

Ha túl sokáig élsz egy helyen, akkor azzá a hellyé válsz, mondta anno Rocky Balboa barátom. És ha sz@r helyen, sz@r körülmények között nősz fel, az is mély nyomokat hagy benned, tenném hozzá én. Ha a szegénytelepről, a cigánysorról vagy a lakótelepről jössz, az alapjaiban határozza meg milyen személyiséged lesz, és ha nem kapcsolsz már gyerekként, akkor egyenes út visz a nyomorba, és nem is főként anyagi nyomorról van szó, hanem szellemi szegénységről.

Elmész suliba, és kinéznek, mert kopott a cipőd, mivel a tesódtól örökölted. Cink, hogy sok testvéred van, hogy anyád elvált, apád részeges, hetente ötször parizeres vajaskenyeret viszel, keresztapád a börtönben, az unokahúgod prosti, a három csíkos nadrágod Adios, a kutyád korcs, a szobád más szobája is, heti rendszerességgel van nálatok családi botrány. Sorra kapod a visszajelzést a világtól, hogy neked itt nem osztottak lapot, hülye gyerek. És ha valamit elég sokszor hallasz, azt idővel hajlamos vagy elhinni. És mire eléred tini kort, már érzed a villogó lúzer jelet a homlokodon. Még el sem kezdődött az életed, te már vesztettél. Ha valaha is átélted ezt az érzést, akkor a Vidéki ballada az amerikai álomról a te filmed.  

Mi maradt hát neked? A családod. Minek köszönheted, hogy már vesztettél is? A családodnak. Ki segíthet abban, hogy kikerülj ebből a csapdából? A családod. Ki fog mégis folyton visszarántani bele? A családod. Ha magára hagyod őket, te is magad maradsz, olyan sebet szerzel, ami sose forr be, vesztettél. Ha mindig ott vagy nekik, akkor magadat veszted el, a saját céljaidra nem jut majd idő. Idővel még haragudni is fogsz rájuk emiatt, és magadra is. Így is veszítesz. Hol van hát az arany középút? Létezik egyáltalán ilyen? 

Ron Howard igaz történet alapján készült filmje szerint igen. És szerintem is. Épp ezért nagyon élveztem. Három generáción átívelő, nagyvászonra festett proletár ballada, a munkásosztály fájdalma, küzdelme, és öröme egyetlen nagy projekciós felületen. A saját problémáimra találtam benne, hiába, magam is csóró vidéki tahó voltam, vagyok és leszek, ergo ez a dráma hozzám beszél. És be is talál. Úgy 10 perc kellett neki, hogy teljesen magával ragadjon, ekkortájt kezdett először párásodni a szemem, és az érzés a legvégéig ki is tartott. Újraéltem gyerekkorom összes sz@rságát, felnőtt létem elejét, hogy mit b@sztam el, hogy mit lehetett volna másképp, és hál istennek azt is látom, hogy jó úton járok.  

Mert tudod, lehet, hogy a világ sz@rba se néz, de ha egy ember van, aki bízik benned, és akiben te is bízhatsz, az elég ahhoz, hogy célba érj. Mert ha ez megvan, igazából már célba is értél.  

Szóval én nagyon éltem ezt a filmet, jó, néha nem épp a legelegánsabb az időben ide-oda ugráló narratíva, de a rendezés, a zene, az operatőri munka mind kiváló, a történet pedig nekem nagyon adja. Az eredeti cím ugye Hillbilly Elegy, tehát (tahófalvi) elégia, és mint ilyen, egy lelki szemlélődés a múlt dolgain, és annak kiváló. Amy Adams kurva erős alakítást tol, Oscar-gyanús, és ha Glenn Close Mamóként sem nyer már végre egy qrva Oscart, akkor csórók egyet a Meryl Streepről, és odaadom a Glenn Close-nak. 

Ja, amúgy olvasom a külföldi kritikákat, és rommá szidják a filmet, ami előtt kicsit értetlenül állok. Vicces például, hogy az egyik azzal támadja, hogy negédes álomként tálal egy tök rémálom életet. Üzenném neki, hogy: isten hozott a világomban. Idelent a sz@rság elkerülhetetlen. Az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy megtanulod kezelni.