Qrva nagy szégyene Hollywoodnak, hogy korának egyik legnagyobb rendezője nem csinál mozifilmeket. David Fincher a 2014-es Holtodiglan óta nem készített filmet, hanem elment a Netflixre sorozatot gyártani. Az ok prózai. Nincs igény a munkájára. A kendőzetlen, okos stílusa, a felnőtt közönségnek szánt filmjei nem túl plázakompatibilesek, az emberiség olcsó és gyors sajtburgerre vágyik, ő mégis állandóan gourmet különlegességeket tálal, aztán a paraszt meg néz rá, hogy mi ez a sz@r. Hát ez a sz@r a filmkészítés csúcsa, kérlek, a stílus és elegancia tökéletes kombinációja a történetmeséléssel. Fan service túlkapásoktól, hatalmas fordulatoktól mentes, és épp ezért hihető, és életszerű.
Jelenleg két iskola verseng a filmkészítésben, az egyiket Fincher képviseli, a másikat Nolan. Fincher a lehető legbonyolultabb dolgot is a lehető legyegyszerűbben akarja elmondani, Nolan pedig a lehető legegyszerűbb dolgot is a lehető legbonyolultabban. Mindkettő letisztult eszközöket használ (szerintem Nolan bőven inspirálódott Fincher műveiből), és jól látszik, hogy a közönség melyiket komázza jobban. Nolan-re inkább vevők, és nemcsak rá, hanem mindenkire, aki az állandó fordulatokra építi filmjeit, lásd J.J. Abrams. Olyannyira ők állnak nyerésre, hogy Fincher filmjeire már nincs is igény. És ezért jó a Netflix. Mert akkora előfizetői táborral bír, hogy nekik nem rizikó minőségi rétegfilmet csinálni, tudják, hogy megéri. 193 millió előfizetőjük van szerte a világon, és ha ennek csak a töredéke néz meg egy ilyen filmet, mint a Mank, nekik már megérte.
Plusz kiváló reklám nekik, hogy két híg fos tini dráma között ilyen minőségi cuccot is le tudnak tenni az asztalra. És ebből még Oscar-díj is lehet.
Gary Oldman zseniális, minden pillanatban uralja a vásznat, izé, képernyőt, de mindenki más is felnő mellé. Fincherben az a jó, hogy minden színészéből ki tudja hozni a maximumot, Amanda Seyfried például sose volt még ilyen jó. Az operatőri munka pazar, gyönyörű fekete-fehér képeken láthatjuk az Aranypolgár születését. Igen, ez a film arról szól, minden idők egyik legnagyobb klasszikusának születéséről. És Hollywood aranykoráról, és a taposómalomba ragadt, lelküket a pénz oltárán feláldozó művészekről. Meg arról, hogy már a harmincas évek Amerikájában is álhírekkel lehetett választást nyerni. Igen, ez a dráma olyan, mint az ogre. Réteges.
Finchernek szerelemprojektje ez, a forgatókönyvet az apja írta, és már 1992-ben készen volt, mikor még a fia az első Alien filmet se rendezte meg. Kettejük közös munkájának tekinthető, és ezzel a filmmel úgy ünneplik a filmkészítést, hogy közben nem félnek megmutatni a sötét oldalát sem.
A főszereplő Herman J. Mankiewizc, a kor nagy forgatókönyvíró zsenije, akinek az Óz, a csodák csodája (1939) azon megoldását is köszönhetjük, hogy Kansasban még fekete-fehér a kép, Óz birodalmában pedig már színes. Számos hatalmas filmen dolgozott, javarészt úgy, hogy kreditet nem kapott. Csak fizetést, de a neve nem szerepelt a stáblistán. Csak az álomgyár berkeiben ismerték munkásságát, de ott nagyon is. Született zseni, aki hajlamos volt elkótyavetyélni a tehetségét. Már kifelé állt az útja Hollywoodból, mikor a feltörekvő Orson Welles megbízta, hogy írjon neki egy filmet, ami odab@sz. A többi már történelem.
Szóval mindenképp kijárna a filmnek néhány Oscar, viszont lehet, hogy túl őszinte a sztori ahhoz, hogy valóban meg is kapja. Mert például azon aspektusa, hogy Hollywood hogyan befolyásolta akkor a politikai közvéleményt, méghozzá negatív irányban, nem túl hízelgő rá nézve. Mert mind tudjuk, hogy Hollywood most is jócskán torzít a valóságon.
1 hozzászólás
Pingback: A 10 kedvenc filmem 2020-ból - Techyou