KreesA rengeteg kikacsintás és a brutális összecsapások ellenére sem nevezhető hibátlannak a Mortal Kombat új adaptációja, de egy esélyt talán megérdemel, ha nem veszitek túl komolyan.
Aligha kell bárkinek is bemutatni a Mortal Kombat játékokat, amely a hányatott sorsú epizódok után egy reboottal lehelt új életet a szériába. A 2011-es újraéledést követően a széria útja azóta is töretlenül népszerű, Holywood pedig elérkezettnek látta az időt, hogy a ’95-ös és ’97-es mozik után egy újabb szélesvásznú produkcióval örvendeztesse meg a rajongókat.
Az előbbi – Paul W.S. Anderson által rendezett – Mortal Kombat számomra azon bűnös élvezetek közé tartozik, ami mint film, teljesen átlagos, mégis szerethető alkotás lett, még ha itt-ott megmosolyogtató is. Az ezt követő epizódról inkább ne is beszéljünk. Mára azonban a technika eljutott odáig, hogy megfelelő vizuális effektekkel, az eredeti elképzelésekhez hasonló brutalitással lehessen bemutatni mindazt, amit annak idején Ed Boon és John Tobias megálmodott. Márpedig ha Mortal Kombat, akkor brutalitás, hiszen az eredeti játék mérhetetlen erőszakossága volt végül az, ami életre hívta Amerikában a játékok korhatár-besorolását végző bizottságot. És persze a fiatal Krees-nek sem kellett több mint pár kitépett gerinc és patakokban ömlő vér, hogy a képernyő elé szegezzen. De vajon elég a modern technika és az erőszak az üdvösséghez?
Dead or Alive
A fent említett kellemes emlékek okán kifejezetten vártam az új Mortal Kombat megjelenését, noha a játékadaptációk filmes sikerei erősen megkérdőjelezhetőek. Bár a Mortal Kombat már csak műfajából adódóan sem rendelkezik túlbonyolított történettel, mára sikerült egy egészen korrekt háttérvilágot felépíteniük, így minden adott ahhoz, hogy egy kellemes élménnyel legyen dolgunk. Epikus karakterek, maradandó pillanatok, látványos kivégzések és több, mint húsz éves múlt áll rendelkezésre ahhoz, hogy Hollywood egy igazán ütős mozifilmmel álljon elő. Az első képsorokat látva pedig ez az esély meg is adatott.
A film nem is teketóriázik sokat, a harmadik percben már megjelenik az első vérfolt, hogy aztán színre lépjen Bi-Han/Sub Zero (Joe Taslim), akinek karizmája azonnal magával ragad. Szeméből szinte süt a gyűlölet, az arcán meghúzódó vérfagyasztó, mégis aprócska mosoly pedig egy pillanat alatt a székbe szögezi nézőt. Mindezt csak fokozza Hanzo Hasashi (Hiroyuki Sanada) felbukkanása, a kettejük közti dinamika és feszültség pedig egy látványos, és erőszakos harcba torkollik, ráadásul szinte rögtön az elején a rajongók két nagy kedvencét eresztik össze. A Bi-Han kezén alakot öltő jég, a fagyott testek látványa, miközben a szél lágyan, szinte ártatlanul fújdogálja azt a néhány hajszálat. Hanzo tüskéje, és azok a mozdulatok. Semmi felesleges. Nyers, mégis mérhetetlenül pontos és jól koreografált ütközet. YASSS! Ez az, amit a Mortal Kombattól vártam!
Street Fighter
Hogy aztán a következő jelenettel agyon is üssék mindezt. Ugrunk egy nagyot az időben és színre lép Cole (Lewis Tan), jelen történetünk főszereplője, aki kizárólag a film kedvéért létezik az univerzumban. Ketrecharcosként keresi kenyerét – itt akaratlanul is kicsit a Tekken adaptációra asszociáltam – és az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a történetet. Hamar kiderül, hogy nem egy átlagos fickó, hiszen a Külső Világ számos bérgyilkosa tör az életére. Ennek oka egy Cole testén található „anyajegy”, a Sárkány szimbóluma, amely kiválasztottá teszi őt. Kiválasztottá egy olyan, a világ sorsát eldöntő ütközetre, melyben a Föld harcosai kell megküzdjenek bolygójuk jövőjéért. Egy olyan ütközetre, melyben már kilencszer vallottak kudarcot. Egy olyan ütközetre, melyet úgy ismernek: Mortal Kombat. Egy olyan ütközetre, amiből ti ebben a filmben semmit nem fogtok látni. Ja! És még nem is ez a probléma. Sőt!
A történet, ahogy már említettem nem a Mortal Kombat játékok legerősebb oldala, ugyanakkor elegendő okot ad arra, hogy a tornát megrendezhessék, a harcosok pedig egymásnak essenek. A film esetében ezt egy sárkány szimbólummal is megtoldották, hogy még különlegesebbnek érezzék magukat a résztvevők, még hangsúlyosabb legyen a „kiválasztott” érzés, maga a torna azonban nem jut szerephez ebben az epizódban. És ez nem baj, mert a film maga az ezt megelőző időszakra koncentrál. A harcosok összegyűjtésére, felkészülésére és a Külső Világ uralkodója Shang Tsung állhatatos tervére, hogy még a torna előtt – felrúgva annak szabályait – megöli a Föld harcosait.
Shaolin Monks
Éppen ezért a film egy konstans menekülés, melyben sorra bukkannak fel a játék ismertebb, és kevésbé ismert szereplői, hol a Föld harcosainak oldalán, hol pedig a rájuk vadászó gyilkosok képében. A Földi harcosok csapatában Cole mellé áll Jax (Mehcad Brooks), Sonya (Jessica McNamee), valamint Kano (Josh Lawson) is, hogy aztán Raiden templomában Liu Kang és Kung Lao vezetése mellett kezdhessék meg a felkészülést a tornára. A rájuk vadászó Külső Világ gyilkosainak sorát Kabal, Mileena, Nitara, és Reiko erősíti, de életre kel Reptile, és Goro herceg is. Az első probléma pedig itt ütközik ki igazán.
A rengeteg karaktert jó érzés látni megelevenedni, és szintén remek látvány, hogy a film során a rájuk jellemző mozdulatok, kivégzések és egysorosok is visszaköszönnek, ugyanakkor nagyon-nagyon kevesen tudnak érvényesülni egyszerűen azért, mert a játékidőből kevés jut rájuk. A fan-service remek, de a történetmesélés és karakterépítés rovására megy, amin a kapkodó vágás és a gyenge színészi játék sem segít. Kano karaktere ugyan idegesítő lehet sokaknak, de még mindig a jobbak között van, csakúgy, mint Sonya, vagy épp Kung Lao.
De mellettük a két legnagyobb hatalommal rendelkező szereplő, Raiden és Shang Tsung jellegtelen alakítása rendkívül kiábrándító. A ’95-ös film ugyan közel sem volt ennyire erőszakos, de a császár gonoszsága a színész arcán volt, csakúgy, mint Raiden, aki néhol bölcs, néhol cinikus, de legalább nyomokban emlékeztetett egy istenre. Mileena megjelenése szintén elég gyengére sikeredett, Reiko szereplése pedig néhol kimondottan röhejes. Volt egy momentum a filmben, mikor a kalapácsával való csapás olyan szinten érződött erőtlennek, hogy egy általános iskolai színi előadást juttatott eszembe.
King of Fighters
Ebbe a sorba csatlakozik a főszereplőnek kikáltott Cole is, akinél jellegtelenebb főhőst nem mostanában láttam, és mivel a játékidő tetemes részében a képernyőn van, így csak még kínosabb az egész. Őszintén szólva nem tudom megfogalmazni a gondolataimat őt illetően, de valahol a Barátok közt és egy random Disney sorozat érzelemvilága között egyensúlyozom őt nézve. Eredettörténetén nem segít, hogy a cikk elején említett Hanzo leszármazottja (klisé1), és a családot minden áron védeni akaró motiváció (klisé2) sem. Mindezt ráadásul egyhangú arckifejezésekkel teszi, szinte mindegy, milyen helyzetben látjuk őt. Egyszerűen nem érzem a szenvedélyt, a féltést, vagy épp a dühöt a karakterből.
Ugyanez igaz a film másik kulcsfontosságú elemére, a jellem- és karakterfejlődésre is. ZÉRÓ! Oké, egy idő után megtalálják a bennük lévő belső erőt, ami némileg jelent ugyan karakterfejlődést, de a kapkodó történetben tényleg poénos, hogy Shang Tsung a film egy pontján kijelenti, hogy a Föld erőinek esélye sincs elit katonái ellen, majd a Föld erői egy fél délutánnak érződő tréning ideje alatt elsajátítanak annyi tudást, hogy könnyűszerrel, és pillanatok alatt törlik fel a padlót néhány bérenccel. Ezek a harcok már csak mérsékelten látványosak, ráadásul rettentően rövidek is, ennek tetejében pedig nem érzem azt, hogy lenne egy, kiemelten fontos, tényleg epikus összecsapás, ami tényleg a világ sorsát eldöntő ütközet lenne. Aminek tétje lenne. Ami kicsit több, mint a többi.
Vannak ugyan szép pillanatai, a Liu Kang – Cabal meccs például egész látványos, és némi taktikázást is igényel, de még a film végén visszatérő Scorpion – Sub Zero meccs sem érződik annak a tényleg katartikus élménynek. Bár messze felülemelkedik a korábban látott harcokon, már csak a két karakter korábban említett kémiája miatt is. Mindennek ellenére azért azt meg kell hagyni, hogy a harcjelenetek viszonylag jól koreografáltak, vannak látványos pillanataik. Mellé pedig némi humort is sikerül beépíteni a filmbe, például a gáncsolással. Ugyanakkor mégis súlytalannak érződnek, köszönhetően az egyszerű dialógusoknak és a karakterek ürességének.
Final Round
A vége felé talán kicsit kegyetlennek érezhettétek a kritikát, így igyekszem összefoglalni mindazt, amit gondolok. Abban biztos vagyok, hogy a film megosztó lesz, de azért annyira nem rossz. Komoly történetet nem a Mortal Kombattól vár el az ember, az erőszakra és brutalitásra pedig nem lehet panasz. A karakterek és a színészi játék üressége, a súlytalannak érződő motiváció azonban komolyan rányomja a bélyegét az alkotásra. Üröm az örömben, hogy azért sikerült néhány karaktert maradandóbbra alkotni és a későbbiekben már nem lesz szükség az alapok felvezetésére sem, így bízom abban, hogy a folytatásokban már sikerül hangsúlyosabban és tényleg epikus módon tálalni a Mortal Kombat összecsapásait.
A folytatásokban, hiszen a lezárás nyitott maradt, és már azt is tudjuk, hogy a Sub Zerot megformáló Joe Taslim állítása szerint öt Mortal Kombat filmre írt alá. Nem lett tehát rossz az idei adaptáció, ám bőven akadnak hibái. A cikk elején említett bűnös élvezet faktort ez a változat is elérheti, de bízzunk abban, hogy sikerül egy komolyabban vehető folytatást készíteni, ami képes túllépni a B-film kategórián.
