TENET – GRANDIÓZUS F@SZSÁG

A világban idén sorra döntögetik a nagy emberek szobrait, Christopher Nolan ezt elirigyelve pedig ledöntötte a sajátját. Félreértés ne essék, szeretem Nolant, tegnapig teljes mellszélességgel álltam ki érte bármilyen vitában, viszont a Tenet megtekintése után minimum újra kell értékelnem a viszonyunkat. 

És nem vagyok hülye, értettem a Tenetet, és valóban van egy tök új szexi idő-bungee jumping koncepciója, de ez az egyetlen újító dolog az egész filmben. Ez az egyetlen újdonság elég lenne egy fasza bé-kategóriás akciófilmhez, amin azért agyalni is kell, de Nolan természetesen nem elégedett meg ennyivel, ezért elkezdett játszani a formával és a tartalommal.

Az eredmény: egy 200 millió dollárból leforgatott maszturbálás. Jó, mondom szebben: kísérleti film.  

Nolan fogta a forgatókönyvírás szabályait, és kidobta a kukába. Úgy az egészet. Alapvető érzelmi kapaszkodók nélkül hozza le a filmet, a főszereplőről például annyit tudunk, hogy jó katona, és képes meghalni a társaiért. És ennyi. És 160 perces a film. És várod, hogy majd árnyalják, de nem, sem ő, sem a többiek nem többek papírmasé karaktereknél. Még egy szaros Steven Seagal filmben is kapunk valami érzelmi motivációt, de itt olyan nincs. És ez azért baj, mert e nélkül a film egy jó óra után kivet magából, mert ugye ki a francért is izgulnál.  

Na de nagy ügy, ha nincs karakterábrázolás, majd ott a sztori maga. Időutazásos duplacsavaros hurok paradoxonos geek álom, na majd az. De nem. Szánalmas tőmondatos dialógok, mikor valami értelmeset kéne mondani, akkor azt mondják, hogy “TENET”.  Nolan az egyik karakter szájába adja a film elején, hogy az egészet érezni kell, és nem érteni. Jó, az ember hátradől, és bízik Nolan-ben, hogy majd nála jó kezekben lesz. És egy óra múlva rájön, hogy nem. 

Nolan kitalált egy saját időutazós rendszert, de a szabályokat nem közli veled az elején, hanem akció közben, félmondatokkal adja a tudtodra, és mire az addigi morzsák alapján összeáll a dolog, megint csavar egyet, és mire összeáll, megint. És ez megtörténik félóránként, és két és fél órás a film. És mindig csak utólag érted meg a jeleneteket, ami azt jelenti, hogy jelenidőben nézve SOHA nem élvezed őket. A legtöbb filmben ezt elkerülendő, már az elején tisztázzák a szabályokat, lásd Vissza a jövőbe, vagy a Bosszúállók: Végjáték. Már előre felvázolják a szabályaikat, így aztán a néző érti, hogy mit lát a későbbiekben, és épp ezért élvezi is.  

De Nolan, a nagy újító, nem így tesz, egy amúgy rém egyszerű időutazós sztorit tálal úgy, hogy ez most valami gourmet cucc, közben meg csak cukrozza a szart. És teszi ezt végtelenül arrogánsan, olyan stílusban adja elő a filmet, hogy ha így beszélsz egy kocsmában az emberekkel, akkor pofán vernek érte.  

Arrogáns, beképzelt, nagyképű. Ez a film három szóban körülírva. 

No de, ha a sztori nem, akkor majd az akciók gondoskodnak a szórakozásról. Hát a lófaszt. Nolan eddig legrosszabbul vágott filmjével van dolgunk, ami elég nagy baj, emiatt az akciók kilencven százaléka pocsék. Azán azzal adták el a filmet, hogy összetörnek benne egy igazi Boeing repülőt, belevezetik egy épületbe. És tényleg belevezetik, és lehet, hogy nagy fun volt a forgatáson összetörni egy igazi repülőt, a képeken ez nem jön át. Nagyon snassz az egész. Egy Mission: Impossible filmben Tom Cruise eközben még minimum végig szaladt volna a tetején, hogy aztán egy cukahara-ugrással lerúgja valaki fejét, és ugye ő is leforgat minden akciót, és mérföldeket ver ilyen szempontból Nolan-re. Tehát az akció is bukta. 

De majd a stílus megmenti. De nem. Már az elejétől hideg és rideg a film, nincs érzelmi mozgatórugója, és a képi világa is sötét és steril.  Olyan, mint egy betonból és üvegből készült modern építmény a nyirkos őszi időben, amit nem is fűtenek, és bemész, és belefagy a segged, és csak azt várod mikor lesz vége. Közben a tulaj lekicsinylően néz rád, hogy: mi van, nem tetszik? Nem, bazmeg, nem tetszik. 

És ott vannak még a hangok. Ludwig Göranssonnak is jár a faszkorbács, az amúgy hipertehetséges svéd zeneszerző is túltolja. Zajokból és hangeffektekből építkező zenéje rövid távon még működne, de mivel az egész film alatt végeláthatatlanul robog, ezért azon csodálkozom, hogy senki nem kapott még tőle epilepsziás rohamot.

Mert állandóan, 150 kibaszott percen keresztül fent akarja tartani az adrenalinszintünket, és nem tudja. Cserébe belefájdul az ember feje. És ott vannak még a szuperhangos hangeffektek, állandóan durran, dörren, dobban, loccsan valami. Fémhangok milliónyi változata, néhol olyan erővel, hogy még a beszéd hangsávját is totál elnyomják. Kibaszott két és fél órán keresztül. De komolyan, egy Halálos iramban 8. hangügyileg egy csendes séta a parkban. 

Szóval, ha Nolan szerint ez a mozi jövője, akkor én köszöntem szépen és maradok a múltba révedésnél.