Jó, persze, itt is vannak károgók, mondván, hogy a film elején látható “megtörtént események alapján” címke kábé annyit fed le a valóságból, hogy valóban létezik a két címszereplő pápa, és valóban együtt töltöttek némi időt, de hogy ott mi hangzott el, azt kettőjükön kívül csak a jóisten tudja. Plusz a pápák valódi személyisége nem igazán egyezik azzal, ahogy a film lefesti őket, de kérdem én: kit érdekel? Egy jó történelmi film az esetek 95 százalékában nem fedi a valóságot, és nem is kell fednie, hisz ezért nézünk játékfilmet, és nem dokumentumfilmet.
Minden ferdítés megengedett, sőt, egyenesen javallott, amíg az elősegíti a dramaturgiát, hisz nem az a cél, hogy a lehető leghitelesebben ábrázoljunk egy történelmi eseményt, hanem az, hogy sikeresen adjuk át azt a mondanivalót, amiért a film készült. És ha innen nézzük, akkor az A két pápa pazarul teljesít. XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa kétórás, időben és térben ugráló, de mindvégig friss, üde és pattogó, vitákat sem nélkülöző párbeszédét öröm nézni. A rendezés, operatőri munka, a zene és minden más a két veterán színész keze alá dolgozik, ők pedig parádés alakításokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. De ami még ennél is fontosabb az az, hogy általuk célba ér a forgatókönyv üzenete, amit legrövidebben talán ez a képkocka foglal össze: (és amin, bármily meglepő, nem szerepel Anthony Hopkins és Jonathan Pryce)
És nem, ne álljunk túl egyszerűen eme üzenet felé. Itt nemcsak a migrációs válságról van szó, hanem minden másról is. Törzsekben élünk, ki kisebben, ki nagyobban. Számtalanfélék vagyunk, számtalan dologban hiszünk, rengeteg dolgot másképp látunk, ki a múltat, ki a jelent, ki a jövőt tagadja. Egyetlen dolog közös bennünk, a XXI. század emberében: mind falakat húzunk magunk köré, és képtelenek vagyunk a párbeszédre azokkal, akikkel nem értünk egyet. Mind makacsan hiszünk a saját valóságpercepciónkban, és mind foggal-körömmel ragaszkodunk megszokott dolgainkhoz. Változó korban élünk, mégis képtelenek vagyunk a változásra.
Pedig amelyik fa nem hajlik a széllel, az eltörik. Aki a múltban nem volt képes változásra, az már nincs köztünk. Az emberiséget mindig a nyitottság vitte előre. Jó, idővel minden eszme elkurvul, de tanulni kell belőle, hogy még egyszer ne rontsuk el ugyanúgy. Hisz majd úgyis elrontjuk máshogy. A lényeg a folyamatos fejlődés, és ez csak úgy lehetséges, ha nyitottan állunk a körülöttünk lévő világra, ha merünk valóban szerények lenni, és segíteni másokon.
A végére álljon itt egy nagyon is idevágó A hét szamuráj idézet:
És erről szól A két pápa, méghozzá sokkal szebben, viccesebben és szórakoztatóbban, mint ahogy azt én tettem ebben az ajánlóban.
