Dragon’s Dogma sorozatkritika

Az utóbbi években a Netflix alapos portfólióbővítésen esett át, így a különféle élőszereplős sorozat mellett több animációs cím is helyet kapott a repertoárban. Elég csak A Sárkányhercegre, vagy a Konami játéka alapján készült Castlevania animére gondolni. Ebbe a sorba áll most be a Dragon’s Dogma, amely a Capcom azonos című videójátékát veszi alapul.

A Capcom 2012-ben megjelent akció-RPGje, bár talán nem rendelkezik akkora népszerűséggel, mint a játékmenetében hasonló Dragon Age széria, azonban sikerrel ötvözte a nyugati és a keleti világok fantasy elemeit, ezáltal egy meglehetősen egyedi világot megteremtve, amely méltán népszerűvé tette a játékosok és a sajtó körében is. A Netflix múltját pedig úgy hiszem, felesleges bemutatni, hiszen sikerrel adaptáltak, illetve mutattak be olyan anime sorozatokat, mint a korábban már említett A Sárkányherceg, és a Castlevania. Bizakodva ültem hát le a Dragon’s Dogma elé, minden adott volt egy jó kis kalandra.

ELsőre szembeötlő volt már a trailer után is, és szerintem felesleges kertelni, hiszen ti is látjátok, a megvalósítás számomra eléggé felemás lett. Az egyébként remekül kinéző karakterek animációja néha ugyan furcsa, egészen hozzá lehet szokni, sőt, néhol kifejezetten szépre sikeredett a látvány, a trailerben is látható nagyobb szörnyek megjelenése azonban erősen befejezetlennek, vagy sokkal inkább idegennek érződik. Ez a kettősség sajnos az egész sorozatra jellemző, mégsem tudom azt mondani, hogy nem tudom ajánlani senkinek. Miért?

Fellángolás

Az első pillanatban felcsendülő muzsika meglehetősen epikus, kellemes, egy csata képét vetítheti elénk, az opening képsorai pedig elég hamar nyilvánvalóvá teszik, hogy itt bizony nem szivárványpónik lesznek. Itt említeném meg, hogy érdemes a 16-os karikát komolyan venni, hiszen a történet során mesztelenség és drogfogyasztás is előfordul, melyek éppúgy részei ennek a sötét világnak, mint vér, vagy a harcok.

Ahogy én, úgy a sorozat sem kertel. Mindösszesen hét, nagyjából 20 perces epizód vár ránk amely a Dragon’s Dogma világába kalauzol, ez azonban kétélű fegyver. Rövidsége okán tempója folyamatosan feszes, garantálom, hogy egy percre sem fogsz unatkozni, ha rászánod azt a délutánt, ami alatt ledarálod az évadot, de éppen ezért a karakterek jelleme, háttértörténete, motivációja sem kerül mélyebben bemutatásra, és sajnos a világról sem tudunk meg túl sokat, így bőven maradnak hézagok a történetben. Még úgy is, hogy a készítők egy igen érdekes koncepciót választottak a történet elmesélésére, mely a hét bibliai főbűnt veszi alapul, a végén természetesen kicsit megcsavarva mindazt, amit gondoltunk. Miről is van szó?

Sárkányszív

A történet elején megismerjük Ethant, sorozatunk főszereplőjét, aki Cassardis halászfalujában él várandós feleségével. Magának való, marcona, csendes ember aki igyekszik ellátni családját, bár viselkedése kissé különc már a lakók szemében is, hiszen a halakban bővelkedő tenger meghódítása helyett vadászattal igyekszik napi betevőhöz jutni, de a légynek sem ártana. Ezt a majdnem idilli nyugalmat zavarja meg pillanatok alatt az a bizonyos sárkány, aki pillanatok alatt földig rombolja Cassardis települését, az áldozatok között pedig Ethan kedvese, Olivia is szerepel. Ez az a pont, ahol hősünk szemtől szemben ront rá település elpusztítójára a harc azonban nem a megszokott módon ér véget. Ethan ugyanis veszít, sőt, mi több, a sárkány Ethan szívét is kitépi.

A Dragon’s Dogma világában azonban ez nem a véget jelenti, hanem sokkal inkább egy új kezdetet, hiszen Ethan Arisenként ( Haláltjárt ) emelkedik fel, és maga a sárkány szólítja fel, hogy álljon bosszút, és ha képes rá, szerezze vissza a szívét. Nem sokkal később csatlakozik hozzá Hannah, akinek érzelmi intelligenciája eleinte Gem Géza szintjén van, amint csatára kerül a sor, hamar bizonyítja rátermettségét, hiszen gyakorlatilag mindenhez ért. Remekül bánik az íjjal, de a gyógyítás és a mágia sem idegen tőle, a játékot ismerőknek pedig származása sem lesz új, hiszen mint Pawn csatlakozik Ethan mellé.

Innentől kezdve a Dragon’s Dogma még hat, egymástól független történetet tár elénk, melyek mindegyike egy, a már említett bibliai főbűn köré épül. Ez a megoldás kifejezetten tetszett, főleg az utolsó epizód nyomán, amely nagyon sokat hozzátesz az eddig megismertekhez. Történetileg egyik epizód sem bonyolult, a megismerkedés, adott szörny, vagy fenyegetés legyőzése, majd a továbblépés sablon mindegyikre jellemző. Említettem korábban, hogy a nagyobb szörnyek animációja nagyon elüt. Ezt azóta sem értem, miért így kellett megoldani, bár játékbeli kinézetükhöz hűek, ebben a környezetben sokszor leugranak a vászonról.

Főben járó bűn

Az azonban fontos, hogy itt tényleg nem a szörnyeken van a hangsúly. Aki esélyt ad a Dragon’s Dogmának, próbálja meg a cselekmények emberi oldalát figyelni, és eltekinteni a szörnyek ábrázolásától, és a valódi szörnyeket látni. Ez már a második epizód során nyilvánvaló lehet, de a későbbiekben is jellemző, és szerencsére ezek a mítikus lények nem szerepelnek annyit a képernyőn, hogy hosszabb távon zavaróak legyenek.

A grafikai ábrázolás mellett sokkal fontosabb szerephez jut a jellemábrázolás, sajnos azonban ez is felemásra sikeredett. A főhősök bosszúhadjáratában van ugyan némi csavar, és „jellemfejlődés”, de a rövidség okán ezek súlytalanná válnak, és bár szerepük fontos, felvezetés és mindenféle előjel nélkül történnek meg. Sokkal inkább tudom javasolni, hogy az egyes epizódokban a mellékszereplők jellemére, problémáira fókuszáljatok, kontextusba hozva mindezt az adott epizód címével ( pl.: polgármester, Balthazar ), valamint a már említett utolsó epizóddal. Nem véletlenül említem ennyit az utolsó epizódot, hiszen ez az, ahol minden értelmet nyer és összeállnak végül a különálló epizódok is, ez azonban kevés ahhoz, hogy igazán jó sorozatról beszélhessünk, és sajnos kijelenthetem, hogy meg sem közelíti a Castlevania, vagy a Sárkányherceg minőségét.

Keserédes bosszú

Összegezve a dolgokat, azok, akik egy rövid, gyorsan darálható animere vágynak, van egy szabad délutánjuk a ‘popcornmozira’, vagy kompromisszumokat kötve képesek egy kicsit a látottak mögé tekinteni, okozhat kellemes perceket a Dragon’s Dogma. Azoknak viszont, akik komoly jellemfejlődésre, mély történetre vagy hibátlan látványvilágra vágynak, okozhat majd némi kellemetlenséget a sorozat. Keserédes szájízzel búcsúzom a történettől, hiszen a jó ötletek ellenére sem vagyok maradéktalanul elégedett a látottakkal. No nem azért, mert annyira szörnyű lenne, hanem sokkalinkább azért, mert mind az alapjául szolgáló játék, mind a kiadó neve ennél sokkal többet tud, és érdemel, mint amit ezzel a néhány epizóddal kaptunk.