Kinek a háza? – A Netflix elhozta nekünk az év horrorját

Mindig megy a sírás, hogy a horror halott, és temetik. Aztán jönnek az olyan filmek, mint ez, és kikaparják a komplett műfajt a sírhantból.

Ha valaki unja már a kísértetházas sztorikat, az én vagyok.

A legtöbb üres jumpscare szemét, aminek csak annyi funkciója van, hogy ész nélkül ijesztgessen. Ami nálam nem szokott működni, mert ha uncsi a sztori, akkor nem húz be érzelmileg a film, és ha nem húz be, akkor én még igazán megijedni se tudok. Az egész alműfaj lerágott csont (a másik alműfaj, amit unok, az az időutazás, de ezt majd máskor), szóval minimum kétségeim vannak, mikor szembejön egy kísértetházas mozi. És ekkor találkoztam a His House-szal. 

A történet szerint a rengeteg szörnyűséget megélt menekült pár Angliában kap lehetőséget új életre. A migráns páros szigorú hivatali szabályokkal találja magát szembe, cserébe kapnak egy nagy, lepukkant és üres házat, ahol újrakezdhetik. És ahonnan nem költözhetnek el. Ezt fontos kiemelni, mert a házban már az első este bizarr dolgok történnek. Afrikai szülőföldjük halottjai köszönnek vissza benne, élükön vízbe fulladt lányukkal.

A helyzet kőkemény: minden este kibírni ezt az őrületet, vagy elmenni a házból, ami egyet jelent a kitoloncolással, hogy a sok szenvedés, amin keresztülmentek, a semmiért volt. 

Nem igazán tudok semmi rosszat mondani a filmről, jót viszont annál inkább. Az első perctől kezdve visz magával, nem engedi lankadni a figyelmed, és minden a helyén van benne. A sztori nagyon szépen építkezik, és folyamatosan képes emelni a szintet érzelem és izgalom terén egyaránt. A migráns téma telitalálat, már eleve elegendő vérfrissítés lenne a kísértetházas alműfaj számára, de a készítők itt nem álltak meg.  

A két főszereplő remek, motivációjuk, tetteik csodásan felépítettek, a kettejük kapcsolatán keresztül megvan a szükséges érzelmi kapaszkodónk, hogy mikor jön az ijesztgetés, akkor a lehető legjobban befossunk. És nemcsak a semmiből feltűnő csoszogó szellemeket kapunk, hanem egy pöpec 18-as karikás brutál mókát. Igen, néhol nem fél durvulni sem, de stílusosan, és sohasem öncélúan teszi. Nem az erőszakot, hanem a történetet helyezi előtérbe.

És ez egy igazán komplex, szuper kis történet. Egyszerre foglalkozik a migránsválsággal, a társadalmi hátulütőivel, a beilleszkedés nehézségeivel. De ezeket is felülírja a legfontosabb szál, a múltban elkövetett hibáinkkal való szembenézés, és az, hogy meg tudunk-e bocsátani. 

Ami engem személy szerint lenyűgöz, az az, hogy az egész csupán másfél óra, és mégis belefért ez a rengeteg minden. Van mondanivalója, okos, a jelenünk problémáiról beszél, miközben faltól falig minőségi horrorfilm. És nemcsak a sztori parádés, de minden más is. A két főszereplő színész bitang jó, a rendezés elsőrangú, a zene a bőröd alá kúszik, a trükkök minőségiek, mind a CGI, mind a régimódi effektek ütnek. 

Ahogy a film fináléja is, egyszerre felkavaró és megnyugtató. Mindenképp látnod kell. 

Írta és rendezte az elsőfilmes Remi Weekes. Érdemes lesz odafigyelni rá.