A hétvégén megtörtént velünk 2025 első mozizása, a választás pedig Robert Eggers Nosferatujára esett, ami rosszul elmesélve arról szól, hogy Lily-Rose Depp tinderen matchel egy román gróffal, aki elmegy őt meglátogatni németbe, és kiderül, hogy a kis grofó elég sokat hazudott a profiljában. Jól elmesélve viszont sokkal több ennél, lejjebb ki is fejtem.
Robert Eggers újhullámos horrorrendező, aki 2015-ben robbant be az A boszorkánnyal, amiben először mutatta be egyedi látásmódját. Éjsötét, letaglózó viktoriánus horrort hozott tető alá, amit ha láttál nem feleded, ha szeretted, ha nem. Azóta a 2019-es A világítótoronnyal még nagyobb nevet szerzett magának, és a 2022-es Az Északival tovább növelte az ázsióját. Minden filmjéről áradnak a rendező kézjegyei, mindegyikben metsző atmoszférát teremt, amiben a néző zsigerileg érzi a félelmet és bizonytalanságot. A természetfeletti áll mesélnivalója középpontjában, de közben eszméletlen munkát tesz bele a történelmi hitelességbe, legyen szó díszletről, kosztümről és minden másról. Filmjei lenyűgöző, részletgazdag látványvilággal rendelkeznek, de egyben az emberek lélek legmélyebb bugyraiba is betekintést engednek.
Robert kedvenc gyerekkori filmje az 1922-es Nosferatu, olyannyira szereti, hogy középiskolásként 17 évesen fekete-fehér színdarabot készített belőle egy haverjával (aki azóta neves színházrendező lett btw). A fekete-fehér színdarabot úgy kell elképzelni, hogy sminkkel minden szereplő bőrét színtelenné varázsolták, és a díszlet is a szürke 50 árnyalatában pompázott. De vissza a lényegre: Mr. Eggers mindig is remakelni szerette volna kedvenc filmjét, és karrierje életében először most állt úgy, hogy erre lehetősége adódott. Az eredmény? Élete eddigi legjobb filmje.
Az eredeti, 1922-es Nosferatu némafilm tulajdonképpen egy Drakula film, a készítőknek nem volt pénze kifizetni a jogdíjakat az eredeti Drakuláért, ezért annyit változtattak rajta, hogy ebben máshogy hívják a szereplőket, mint Bram Stoker eredetijében, illetve itt-ott változtattak az eredeti sztoriján, illetve Drakula, azaz Orlock gróf kinézetében, illetve viselkedésében eltér az eredeti műtől. Ami nem nagy szám egyébként, mármint az eredeti regény, volt szerencsém hozzá, mai szemmel olvasva nem a szépirodalom csúcsa, de nem is ezért lett sikeres, hanem az általa bemutatott vámpír mítosza miatt. A Nosferatu meg azért, mert az első vámpírfilmek egyike. A cikkre készülve tegnap este megnéztem, és hát ahhoz képest, hogy több mint 100 éves, a mai napig nézhető, de csak azok számára élvezhető, akik mélyen, nagyon mélyen el akarnak merülni a filmtörténelemben.
Egy kis kitérő: a világon először egy magyar filmben volt látható Drakula, az 1921-es Drakula halálában, amit Lajthay Károly rendezett. A premiert Bécsben tartották, a cselekmény pedig csak kiindulási pontnak tekintette Stoker Drakuláját és nagyban eltért tőle. Büszkék lehetünk rájuk, ők sem fizettek jogdíjat Drakuláért! Viszont egyetlen kópia sem maradt fenn róla, feltehetően a második világháború környékén veszett oda az összes. Viszont meg tudom mutatni az eredeti plakátot, illetve három képet a filmből, ami a korabeli újságokban jelent meg anno.
De vissza a tárgyhoz: Robert Eggers elkészítette karrierje legjobb filmjét. Az atmoszféra már az első percekben elkap és fojtogat, csodásan kivitelezett, remekül fényképezett filmmel van dolgunk, metsző, erőteljes, régimódi, de mégis elképesztően friss képekkel meséli újra azt a történetet, amit…
Már számtalanszor láttunk.
A film legnagyobb hibája, hogy annyira tiszteli az eredeti alapanyagot, hogy gyakorlatilag semmit nem változtat annak a történetén, amitől bizony a közepére eléggé unalomba fullad az egész. Mert hiába vet be mindent a film, hiába csillagos ötös technikailag, hiába zseniális benne Bill Skarsgard – aki Pennywise után újra teljesen elmerült egy horrorikon szerepében, a hangja, az arca, a testmozgása felismerhetetlen, nem őt látjuk, hanem Orlock grófot, tényleg elképesztő – , a film totál kiszámítható. Ha egy Drakula filmet láttál, akkor tudod mi fog történni. És az sem sokat segít, hogy az ember akarva-akaratlanul is Francis Ford Coppola 1992-es Drakulájához hasonlítja, mert jelen pillanatban még mindig az a legjobb Drakula film. Coppola Drakulája annyira jó, hogy fényévekkel körözi le a regényt is, amiből készült.
De ennek ellenére az új Nosferatu működik. Horror, de elég művészi ahhoz, hogy akár az Oscar-jelöltek között találja magát. Technikai megvalósítása igazi filmünnep, hiába untam olykor, a film velem maradt, érlelődik bennem, és ezt manapság nem sok produkció éri el. Johnny Depp lánya megkapta élete nagy szerepét, és él is vele. Lily-Rose Depp mindent bevet, hogy a vászonra szegezze a tekintetünket, és az ő karaktere a leghálásabb mind közül. Miért? Mert ehhez hozzányúlt a filmet nemcsak rendező, de író is Eggers. Az van, hogy Ellen Hutter más, mint Drakula eddigi szerelmei, valahol mélyen belül vágyja a gonoszt, lénye nyitott a természetfelettire, így ebben a filmben nem Drakula hívja magához először, hanem ő vonzza be a gonoszt. Egyúttal lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy szembenézzen a saját, sötét énével is, mert legyünk bármilyen jó emberek, mindannyiunknak megvan az árnyoldala is. És az is tök jól működik, hogy a Nosferatu konkrétan megszállja éjszakánként, mint a démonok a démoni megszállós filmekben.
