A The Last Of Us sorozat arra ösztökélt, hogy újra elmerüljek a gaming világban. Jobb, ha mindenki tudja, hogy jóval több, mint 10 éve játszottam játékokkal utoljára, azóta néha, két-három évenként fifáztam egyet a haverokkal, és annyi. Viszont egyre többen mondták, hogy tegyek próbára néhány történetközpontú játékot, mert ha szeretem a filmeket, akkor ezek is tetszeni fognak. Először ódzkodtam az ötlettől, mert annyira benne vagyok a filmekben, sorozatokban, hogy ha semmi új nem jönne 10 évig, nekem akkor is lenne mit néznem, olyan hosszú a watchlistem. Aztán a The Last Of Us sorozat nézése közben kedvet kaptam ahhoz, hogy megnézzem hogyan működnek ezek a történetközpontú játékok, és jelentem, beleszerettem a műfajba.
Ezen szerelem újabb állomása a Stray, ami egy kisebb független játék, jó sztorival, hibátlan atmoszférával, és egy macskával a főszerepben. Csak ránézel a játék borítójára, egy macska cyberpunk környezetben, és kész, ha elkap az érzés, akkor bátran ajánlom.
A sztori azzal kezd, hogy négylábú főszeplőnk csodaszép idillben chillezik kis családjával, amíg egy baleset következtében a mélybe nem zuhan, és egy teljesen más világban találja magát. A felszínen nem láttunk ember, és a mélyben sem. Egy lezárt, földalatti világba csöppenünk, ahol emberek helyet robotok élnek, akik még sosem látták az égboltot, neonfények alatt tengetik a mindennapjaikat. Főszereplő cicánk szeretne visszajutni a felszínen maradt családjához, ami nagyon nem egy egyszerű vállalkozás, segítségére lesz egy apró robot, akit a hátitáskájában visz magával. A kijutást nehezíti, hogy a földalatti várost zurkok veszik körül, apró lények, amik húst és fémet esznek, az emberiséget kipusztították, és most főszereplőnkre és a robot lakosságra fáj a foguk.
Ez egy rövid akció-kaland játék, egy 8-10 óra alatt akkor is bárki végez vele, ha teljesen elmerül a világában, és minden mellékküldetést megcsinál, de olyan szívhez szóló atmoszférája van, hogy az ember szíve belesajdul, amikor véget ér. Nagyon jó története van, társadalom és emberkritikus, elgondolkodtat, miközben olyan cukiságok is helyet kapnak benne, hogy mindent is meg kell kaparásznunk a cicával.
A cicával, aki nem beszél, de nagyon cica, és nagyon működik. A küldetést és a történetet csak egy macska hajthatja végre, a macskák természete szerves része a sztorinak, hogy minden érdekli őket, mindenhez odamennek, kaparnak, lelöknek. Nem vagyok macskás, de imádom, milyen jól működik az egész, hogy az alaptermészete juttatja ki, és azért nem jutott ki a lenti világból senki, mert nem próbálta még macska.
Összességében nagyon jó kis játékról van szó, mindenkinek csak ajánlani tudom, nagyon jó atmoszférája van, drukkolsz a macskának és a robot haverjainak, hogy sikerüljön a cél, lehet nevetni, izgulni, sírni. Nem árulok zsákbamacskát, nekem mindhárom sikerült, két hete játszottunk vele közösen a párommal, és még mindig élénken él bennünk, napi szinten feljön, mint téma, hogy de jó volt, és vajon hogyan folytatódhat. Ne aggódj, van vége, rendes, normális lezárása, csak a pár órás közös kaland során nagyon a szívedhez tud nőni a főszereplő, így nehezen engedi el az ember, mosogatás közben ma is eszembe jutott, hogy mit csinálhat most a kis Stray.
Technikailag egyszerű játék, egész könnyű irányítani, a város és a környezet nagyon szép, a macska mozgásában semmi kivetnivalót nem találtam, nagyon szépen animált, nagyon cica. A zurkok tudnak bénán kinézni, és egy-két robot járása néha nincs összhangban a talajjal, de egy független stúdiónál ez benne van, és ezt az egy-két hibát a történettel maximálisan ellensúlyozzák. Igazából csak azért írtam ezt, hogy mondjak valami rosszat is, mert amúgy imádom az egészet úgy, ahogy van.
