Valamiért már a Mennydörgők* bemutatója előtt jó érzéseim voltak a Marvel legújabb filmjével kapcsolatban, ám még így is sikerült meglepnie: sokkal jobb, mélyebb és sötétebb lett, mint amire számítottam. És teljesen más, mint az eddigiek. És ez jó. Nagyon jó.
A film egy csapat bé és cé listás Marvel hősről szól, akiket véletlenül összefúj a szél, és akik minden inkompetenciájuk ellenére egymás mellett kiteljesednek és nem érzik úgy magukat, mint egy rakás szerencsétlenség. Ismerős az érzés?
Gondolom igen, mert minél fiatalabb generáció tagja vagy, annál inkább valószínű, hogy megcsapott már az elmagányosodás és a depresszió szele. Hogy hiába vannak körülötted emberek, mégse ért meg senki, mindig egyedül érzed magad, saját magad gyomorgörcse vagy, egyedül, a sötétben. Nos, aki 2025-ben él, és ezt még nem élte át, az egyrészt szerencsés, másrészt nem fogja átérezni a Mennydörgőket, mert ez a film bizony erről szól. Nem egy újabb lapos szuperhőshakni, hanem tűpontos elemzés a világszellem jelenlegi állapotáról, és mint ilyen, baromi fontos film. Szórakoztat, vigasztal, reményt és megoldást ad azoknak, akik mélyponton voltak már, vagy éppen ott vannak.
Nem láttam jönni, hogy pont a legújabb Marvel film tudja majd ezt a témát tisztességesen feldolgozni, de bevallom nem bánom, hogy így alakult. Sokan leírták már a Marvelt, sőt, a komplett képregényfilmes iparágat, pedig még mindig tele van lehetőséggel.
Jó példa erre ez a mozi, mely elöljáróban a Marvel hattyúdalát ígérte, aztán mégis megmutatta, hogy mennyi mindent adhat még nekünk a brand. Sikerült egy fél tucat kallódó, semmirekellő karakterből az év meglepetéscsapatát eszkábálni, és olyan mélységeket adni egy hollywoodi mainstream filmnek, ami még egy művészfilmnek is a javára vált volna. Úgy ad át komoly üzenetet, hogy közben szórakoztat, de nagyon, és nem csili-vili CGI parádéval, hanem jól megírt karakterekkel.
Ebben a filmben minden friss, az elavult képregény toposzokat nem számítva, ami azért kell, hogy képregényfilm maradjon, meg azért, hogy aztán jól kiforgassa ezeket. Ha úgy nézzük, az egész egy The Boys-ba oltott Agymanók, tehát kifigurázza a szuperhős műfajt, vicces, szórakoztató, jól megírt, karakterközpontú utazás az elme világába.
Florence Pugh a film lelke, úgy eladja Yelenát, hogy senkinek sem fog hiányozni utána Scarlett Johansson Fekete Özvegye. Bizony, ennyire jó.
Sebastian Stan istencsászár, mint Bucky, imádom a motoros jelenetét, amiben egyszerre idézik meg a Terminátor kettőt, és a Mission Impossible kettőt. Remélem lesz még ő Amerika kapitány, mert rohadt jó kis karizmatikus színész, kár lenne a háttérben hagyni. Anthony Mackie meg egy gyászkoporsó, az MCU legrosszabb színésze, és pont ezért nem működik az ő Amerika Kapitánya. De hátha Downey Jr Dr. Doomja majd végez vele a következő Bosszúállókban…
David Harbour, mint Vörös Őr Florence Pugh Yelenája mellett a film másik érzelmi sarokpontja, Harbour lubickol a szerepben, én meg imádom nézni, hogy a szuperhőscsapatnak így van egy ízig-vérig szovjet tagja is.
Kurt Russel fiával, Wyatt Russellel pedig megtörténik az a csoda, hogy egy eddig kifejezetten rosszul sikerült, béna karakterből Wyatt játékának és a jól megírt szkriptnek köszönhetően a Kamu Kapitány kivirágzik és szerethetővé válik.
A Hangya kettőből megismert Szellem is nagyot lép előre, Hannah John-Kamen 2018 után bújhatott újra a már a Hangya kettőben is szimpatikus gonosztevő szerepébe, és neki és nekünk is megért várni rá, mert ugyan nem az övé a film fókusza, a karaktert így is árnyaltabbá és izgalmasabbá sikerül tenni.
A film szakít az összes Marvel filmre jellemző képi világgal, és sötétebbé válik, mint bármelyik eddigi etapja. Nem fordul ki magából, de még így is nagyon érezhető a megújulás.
A rendező Jake Schreier biztos kézzel hozza le első nagyszabású hollywoodi filmjét, és az van, hogy nem tudok belekötni a rendezői stílusába. Egy rosszul kivitelezett akciójelenet sincs a filmben, és ez nagy szó, mert tudjuk mit művelt a Marvel korábban. Minden a helyén van, plusz brutál frissességet ad minden csörtének az új Marvel koncepció: forgassunk le mindent, amit lehet. Egyszerű, de nagyszerű hozzáállás, és azzal jár, hogy olykor olyan akciókat látunk, mintha egy Jonh Wick filmet néznénk.
Már kétszer láttam moziban, nagyon tudom szeretni, minden esély megvan rá, hogy új komfortfilmet találtam magamnak, és megy azok közé, amiket bármikor szívesen meg tudok nézni.
Ugyanakkor ez nem egy NAGY film, nem egy korszakot meghatározó film, mint amilyen mondjuk a Bosszúállók volt 2012-ben. Ez egy kis film, ami nem egy korszak szinonimája lesz, hanem egy új korszak elindítója. Legalábbis reméljük.
