Javában dübörög az új Superman a moziban, én már kétszer láttam, és imádom.
Mondjuk nekem sokat segít, hogy alapból imádom James Gunn munkásságát, nemcsak a Galaxis őrzői trilógiát, de a korai zsengéit is, mint a Slither vagy a Super. És bizony Gunn Suicide Squadját is bőven jobban szeretem, mint bármi mást a Snyderverse-ből.
Most, hogy a haterek már a kommentmezőn köpködnek, szeretném elmondani, hogy Zack Snyder látomása a DC-ről sötét, de sekélyes volt, a fickó tud látványos dolgokat készíteni, de az érzelmi intelligenciája megragadt egy 12 éves szintjén. Bizony. Úgyhogy az van, hogy Gunn DC-je hiába vidámabb, urambocsá viccesebb, még így is komolyabban vehető, mint Snyder DC-je, amiben minden hős perceket néz bele bambán a világfájdalomba. Én elhiszem, hogy ez valakinek tetszik, de aki ezt sírja vissza, az messziről kerülje el az új Supermant, mert ez a film fun, geeky, és még egyik szuperhősfilm se volt ennyire képregényes, mint ez.
Ebben a világban a szuperhősöket már ásítozva nézik az emberek, mikor Superman egy kaijuval harcol a belvárosban, az Metropolis népéből annyi érzelmet vált ki, mint egy felújítás miatti dugó valamelyik közlekedési csomópontban. Idegesítő, de megszokott, mindennapos dolog. És friss szellő ez a megfáradt szuperhősfilmes alműfajnak. Miközben odakint metahumánok aprítják egymást, addig a metropolisziak az időjárásról beszélgetnek az irodában.
Friss ez a szemlélet, és friss az új Superman is, aki nagyon nem olyan, mint Snyderé. Ez az Acélember még fiatal, naiv, ezek a tanulóévei, hibázik, keresi a hitét és a helyes utat. És legfőképp: nincs kib@szott világfájdalma, mint Snyder verziójának. Ezt a filmet nem a gyász és a fájdalom lengi körbe, hanem a remény és a szeretet.
Bizony, remény és szeretet. Két olyan dolog, ami manapság nem trendi, épp ezért támadható ez a film ennyire. Mert korunk néplelkébe ez nem fér bele. A világ cinikus, önző hely, ahol, ha remélsz és szeretsz, akkor nem normális vagy, hanem hülye. És pont ezért fontos, hogy a Superman arról mesél, miért fontos most is a remény és a szeretet.
Más: vitán felül a valaha volt legjobb filmes Lex Luthort kapjuk. Nicholas Hoult zseniális, kellően ripacs és pökhendi, hogy emlékezetes maradjon ebben a nagyon jól megírt főgenya szerepben. És mi hajtja a jó öreg Lexet? Na mi? Az irigység! Bizony, a XXI. század és kapitalizmus fő mozgatórugója!
Én mondom nektek, ez a film tele van menő akciókkal, poénokkal, a világa elragadó futurisztikus art deco, de minden külcsíne ellenére mesél nekünk a világról, amiben élünk. És miközben jól szórakozunk, sikerül elgondolkodtatnia is, ami igenis nagy szó Hollywood blockbusteres felhozatalában.
Ez a Superman egy 200 millió dolláros szerzői film. Igen, és talán a legjobb Superman film, de az identitását Gunn adja, és nem a címszereplő. És ez bizony jogos kritikaként felróható, de pont olyan érv ez, mint azt mondani, hogy egy Tarantino film “tarantinós”.
Amit sajnálok, hogy Henry Cavill soha nem kapott maga mellé egy ilyen alkotótársat, mint Gunn, pedig megérdemelt volna egy olyan filmet, ami David Corenswetnek egyből összejött. David amúgy igazán jó, feledtetni tudja Cavillt, és egyértelműen látszik, hogy ehhez az új Supermanhez ő már túl öreg volt. De ki tudja, lehet egyszer majd valaki kilincsel Gunnál egy tök jó öreg Supermanes forgatókönyvvel, és Cavill visszatérhet, mert a DC Elseworldsben ő is elfér, lásd Pattinson Batman vagy Phoenix Joker.
Krypto kutyát még nem említettem, ő egy olyan karakter, aki a legtöbb filmben nem működne, de itt, ebben a sztoriban hatalmas nagy király. Végre egy olyan filmes kutya, aki nem a legszebb, legokosabb, sőt, igazi istencsapása, és pont ettől szerethető. Hogy igazi.
Bizony, Gunn eléri, hogy egy köpenyes, szupererős, repülő kutyát igazinak láss. Mi ez, ha nem varázslat?
