Megnéztük a Netflix legújabb animációs sorozatát, amely az ókori görög istenek és titánok háborújában felemelkedő Héron történetét meséli el.
Volt már komoly vitátok a családban? Tuti, hogy úgy gondolod, igen, de amit az ókori görög istenek művelnek „hitvesi összetűzés” címén, az teljesen más szintre emeli mindezt. Mondjuk, lehet nem kellett volna összefeküdni azzal a ringyóval. De ha ez nem történt volna meg, nem lenne egy ilyen isteni sorozatunk, mint a Zeusz vére.
Isteni színjáték
Akik egy kicsit is ismerősek a görög mondavilágban, azok jól ismerik Zeusz „munkásságát”. Amellett, hogy főisten, gyakran vette fel különböző lények alakját, hogy látogatást tegyen a halandók világában. És, ha már ott volt, bizony nem vetette meg a földi örömöket sem. Charley és Vlas Parlapanides, a 2017-es Death Note-ot, illetve a 2011-es Halhatatlanokat is jegyző páros legújabb sorozatának konfliktusát pedig épp a kangörcsös főisten egy újabb kalandja indítja el. Felesége Héra ugyanis nem nézi túl jó szemmel ( amit valahogy meg is tudunk érteni ), hiszen Héron már a hetedik fattyú.Kettejük konfliktusa, és az egymást sakkbábúként használó, kicsinyes istenek játéka a Zeusz vére egyik legjobban sikerült eleme, amely eddig ritkán látott módon ábrázolja világunk urait.
Esendő, kevély, és kegyetlen játékot űznek mind egymással, mind a halandókkal, bábként használva bárkit, aki céljuk elérésében segítheti őket. A halandó világ pedig sokkal inkább a szenvedő alany, mintsem a megmentő, vagy a dicsőítő hívő, és ez a sorozat minden képkockájáról visszaköszön.
Külön szót érdemel Seraphim karaktere is. Végre sikerült egy olyan antihőst írni, aki nem a szokásos jó-gonosz tengelyen mozog, de valójában szintén az istenek játékának egyik, ha nem a legnagyobb áldozata. Emiatt egy fura rokonszenv is kialakulhat a karakterrel szemben, történetét és motivációját pedig a harmadik epizódból jobban megismerhetjük. Annyira nem komplex, hogy biztos legyek abban, megért egy szinte teljes epizódot, a finálé utolsó jelenetében azonban megértitek, miért írtam azt, amit két mondattal ezelőtt írtam.
Hetedik a sorban
A történet középpontjában tehát Héron, a fattyú áll, és ezek alapján úgy tűnhet, hogy egy újabb „Herkules másolatot” kapunk, ez azonban csak részben igaz. A Zeusz vére az ókori Görögország egy jóval sötétebb, komorabb oldalát mutatja be. Ha nekem nem hisztek, az első percben premierplánban lefejezett katona, vagy a szökőkútban fekvő kibelezett szűz remélem meggyőz majd minderről. Éppen ezért érdemes komolyan venni a korhatár besorolást, és megérteni, hogy ez sem gyermekeknek szóló alkotás.
A fiú és édesanyja egy aprócska poliszban tengeti mindennapjait, a falusiak azonban megvetik őket. Munkájáért alig fizetnek, szinte emberszámba sem veszik, egyetlen öregember csupán, aki igyekszik a segítségükre lenni.
Ennek oka, hogy érkezésük óta az ég beborult, a poliszra pedig köd telepedett. Ha ez nem lenne elég, a várost démoni hordák ostromolják, amit szintén az újonnan érkezett család nyakába varrnak. Spoilerek nélkül a történetről nehéz lenne beszélni, de a ráébredés pillanatától a görög mondavilág néhány, talán kevésbé ismert helyszínén átívelő történetben rengeteg lény, ismerős motívum és jellem előkerül. A fordulatokban bővelkedő történet nyolcszor, nagyjából 30 perce alatt pedig természetesen választ kapunk minden felmerülő kérdésre.
Látványos legenda
Fordulatokban tehát nem lesz hiány, bár a Zeusz vére történetvezetése lehetne kiegyensúlyozottabb. Egyetlen felesleges jelenettel sem találkozunk, és mindennek jelentősége van, az arányok azonban kissé borulnak. Az akció szinte folyamatosan pörög, halad előre, néhány lassabb momentum van csupán. A hetedig epizód azonban erre rátesz még jó néhány lapáttal, hiszen annyi minden történik és csöppenünk egyik fordulatból a másikba, mindez pedig végül a nyolcadik epizód epikus küzdelmében bontakozik ki, hogy elérjük a finálét. Az utolsó két rész töménysége egy kicsit erős lehet az addigi tempóhoz szokott nézőnek, hiszen úgy érződhet, hogy szinte semmi sem történt a korábbi epizódokban, holott ez közel sem igaz. A teljes évadot nézve viszont a dráma, az akció és a sötét világban megbúvó csipetnyi humor aránya közel tökéletesre sikeredett.
Az animációról egy kicsit hasonló a véleményem. Rendkívül szép, remekül megrajzolt, és a Dragon’s Dogmával ellentétben itt teljesen egységes rajzstílust kapunk, legyen szó emberekről, istenekről, mitológiai lényekről, vagy a háttérről. Az animáció azonban itt-ott darabosnak tűnhet, amit nem egészen értek, hiszen ilyen stílus mellett egy kicsit folyamatosabb mozgás lehengerlő eredményt produkálhatott volna. És nem, most nem a visszaemlékezések szándékos lassításáról, szaggatottságáról van szó, hanem az alapvető mozgásformák kivitelezéséről. A Castlevania hasonló stílusa mellett pl nem éreztem ennyire szembetűnően ugyanezt. Ha megszokjuk, akkor viszont néhol tényleg elképesztő látványban lehet részünk.
A karakterek stílusában is hasonló az arány. A főszereplő, és még a mellékszereplők kivitelezése is egészen pazar, az isteneknél azonban közel sem ilyen rózsás a helyzet. Zeusz, Héra, Héphaisztosz és Hermész még csak-csak felismerhető, és még tán Poszeidón is elmegy, az Olimposz többi lakója azonban közel sem annyira markáns, mint lehetne. Tény, hogy ők nem is szerepelnek annyit, a mitológiai háttér és a karakterek erős jelleme azonban sokkal egyértelműbb külsőt is kaphatott volna.
Pátoszokat zengeni
Az animáció után térjünk rá egy kicsit a hangokra. Itt különösebb kivetnivaló szerintem nincs, véleményem szerint sikerült a karakterek külleméhez abszolút hű szinkronokat találni. Jason O’Mara Zeuszként, Adetokumboh M’Cormack mint Kofi, vagy épp Elias Toufexis Seraphimként pedig külön élményt nyújtott. Nem is csoda, hiszen mindannyian tapasztaltak, utóbbi pedig mindemellett számos videójátékban is felbukkant már. Ugyanez igaz a zenére is. Paul Edward-Francis meglehetősen kitett magáért, néhány nagyobb volumenű jelenet aláfestőzenéje szabályosan hátborzongatóan jóra sikeredett, ami nagyon sokat hozzátett a hangulatteremtéshez.
Finálé
Mindent összevetve egy igen jóra sikeredett sorozat lett a Zeusz vére. Akadnak hibái ugyan, a jellemfejlődés is csak néhány karakter esetében mérvadóbb, a mérleg még így is jóval több pozitívumot tartogat. Azoknak akik kedvelik az animék műfaját vagy vonzódnak a mitológiai háttérhez, egy remek kikapcsolódás lehet. Nem teljesen hű a görög mondavilághoz, csupán alapul veszi azt, de azzal, amit mutat, remekül bánik és kellően izgalmas ahhoz, hogy várjuk a következő epizódot. Az a mindösszesen 8 epizód pedig még talán úgy is megéri, ha a végeredmény esetleg nem jönne be annyira. Az alap kiváló, a megvalósítás is meglehetősen jól sikerült, így kíváncsian várom, mit nyújt majd a második évadban. Nektek hogy tetszett a Zeusz vére?
