Legyünk őszinték, szuperhősökkel tele a padlás. A Marvel moziverzuma óta, több mint 10 éve nincs olyan év, ahol ne jönne ki legalább fél tucat szuperhősfilm, a sorozatokról nem is beszélve. Köpenyes igazságosztók, hol így, hol úgy, hol idegen invázióval harcolnak, hol globális katasztrófától védik meg az emberiséget, hol öntudatra ébredt, gonosz A.I. számításait húzzák keresztül. Egyedül, vagy épp csapatba verődve. Komoran, csendes magányban, vagy gigászi ünnepléssel, díszceremóniákkal ünnepelve az aktuális gonosz legyőzését. Jó látni a hősöket, példaképeket, s néhol mi magunk is elgondolkozunk, hogy szeretnénk valami jobbá, valami többé válni. Vagy pusztán jól szórakozunk rajtuk, mindegy is. Ilyen hosszú idő alatt azonban nehéz újat mutatni. Az Invincible megpróbálkozik ezzel. Ha pedig már te is unod a piedesztálra emelt köpenyeseket, van egy nagyon jó hírem! Kritika.
Hétköznapi szuperhősök
Tartozom egy vallomással. Bár a kezdetek óta figyelemmel kísérem a különféle szuperhősök kalandjait, nem vagyok túl mélyre ásó őket illetően. Kedvelem a képregényeket is, de sosem merültem el bennük, vagy kerestem újabbakat önszántamból. Így eddig kimaradt az Invincible (Legyőzhetetlen) is, pedig már nem mai darabról van szó. Robert Kirkman – neki köszönhetjük a Walking Dead képregényeket is -képregénysorozata 2002-ben indult, majd 144 lapszámmal később, 2018-ban fejeződött be végleg. Az Amazon Prime pedig úgy döntött, animációs sorozat képében éleszti fel a történetet. Három dolgot pedig már most leszögeznék.
Ne hagyd, hogy az animációs kivitelezés megtévesszen! Ez közel sem egy gyerekeknek szól alkotás, sem témája, sem pedig a vizuális megvalósítása miatt. Itt bizony van vér rendesen, még ha elsőre nem is úgy tűnik. Ehhez kapcsolódóan egy újabb fontos dolog. Bár az animációs műfajtól 20-25 perces részeket várna az ember, az évad 8 darab, egyenként nagyjából 45 perces epizódból áll. Az első rész pedig nagyon csalóka lehet. Első blikkre épp olyan, mint a megszokott young-adult történetek. Az útkeresés, a hétköznapi problémák, a hirtelen feléledő szupererő. Ez azonban ne vegye el a kedved, az utolsó pár perc egy hatalmas fordulatot tartogat, ami egyben a cselekményszál alapkonfliktusát is felvázolja. Ha ezen túl vagy, nem fogod megbánni.
Hallomásból már ismerem…
Az első epizódban a karakterépítés és a jellemek megformálása kapja a főbb hangsúlyt. Ehhez nagyban hozzájárulnak a szinkronhangok is, az Amazon pedig kiváló munkát végzett. Főszereplőnk Mark hangját Steven Yeun (The Walking Dead, Voltron: Legendary Defender)kölcsönzi, Omni-Man, Mark édesapja és egyben a Föld legerősebb szuperhőse pedig J.K. Simmons orgánumán szólal meg. Kiváló munkát végeztek a többiek is, legyen szó akár Sandra Oh alakításáról, aki Mark édesanyja, Debbie hangját adja vagy Zachary Quinto hangjáról Robot megformálójaként. De Mark Hamill is parádézik a viszonylag ritkán felbukkanó Art szerepében.
Ha pedig már így alakult, akad még egy fontos összetevő a hanghatások terén. Ez pedig a zene. Srácok, ennyire hangulatos dallamokkal ritkán találkoztam. Hol könnyedebb, kicsit new wave jellegűbb tónusokkal, hol darabosabb, mégis pörgős hiphop betétekkel, de az adott hangulathoz és érzelemvilághoz mindig tökéletesen passzoló dallamvilággal fogunk találkozni. Egy kis ízelítő, mielőtt rátérnék a karakterekre és a történetre:
Hősemberek
A kiváló casting és zenei aláfestés viszont mit sem érne egy jó történet, és az azt megtöltő szereplők nélkül. Mark helyzetével nagyon könnyű azonosulni, ezt több hasonló alkotásban is láthattuk már. A hirtelen jött szupererő, az ezzel járó kötelezettségek és a magánélet kényes egyensúlyának fenntartása most sem könnyű. Ezen az sem segít, hogy az apád történetesen a világ legerősebb szuperhőse, akit persze tinédzserként le akarsz nyűgözni. Az ilyen jellegű alkotásokban azonban könnyedén megfigyelhető a jó és a rossz szerepköre. Az Invincible ebben is mer újítani.
Sőt, két kézzel mutat be a klasszikus eposzoknak, ahol a jó jó, a rossz pedig rossz, sőt gonosz. Anélkül, hogy bármiféle spoilert is mondanék, maradjunk annyiban, hogy az Invincible esetében mindenki ember, csak akad köztük olyan, aki szupererőt kapott. Mindegyiküknek megvannak a maga érdekei, célja. Éppen ezért a történetvezetés egy rendkívül fordulatos és kiszámíthatatlan eseménytengeren mozog, az extra jelenetek pedig egy teljes epizód eseménysorozatát képesek egyik pillanatról a másikra megváltoztatni.
Ez a történetvezetés gondoskodik arról, hogy valóban mély jellemek alakuljanak ki, valóban együtt tudjunk érezni egy-egy szereplővel, vagy épp a képernyő elé szögezzen minket a következő epizód erejéig. Ha pedig már erő…
Említettem, hogy ez bizony nem gyerekeknek szóló mese, az animációs körítés ellenére sem. Itt bizony fordulnak ki belek, roppannak össze koponyák és hullanak el civilek vagy épp idegen lények. A sorozat azonban nagyon ügyesen kezeli ezeket. Szó sincs értelmetlen mészárlásról vagy a látvány kedvéért túltolt verekedésekről. Egyszerűen annyi, hogy ha egy olyan egyén ökle talál arcon, akinek a testi ereje elég egy meteor megállításához, akkor bizony nem úszod meg egy horzsolással. Sh!t happens…
Ezek sokszor fontos tanulságokat is hordoznak. És ez emeli igazán nagyszerűvé az Invincible-t. Mark, a kezdő szuperhős mellett ugyanis a néző is hamar ráébred, hogy a hősködés nem csupán játék és mese, de bizony megvan a maga árnyoldala is.
Ezt már láttam valahol…
Ezt pedig nem is rejti véka alá az Invincible. Nem véletlen a sok hasonlóság a különféle univerzumok hőseivel. Már a legelején felbukkan a helyi Batman, Wonder Woman és még számos ismerős alak, de előkerül egy Hellboy-hasonmás is, Omni Man pedig kiköpött mása J. Jonah Jamesonnak, a Hírharsona mogorva főszerkesztőjének. Arról nem is beszélve, hogy képességei erősen Supermanre hajaznak. Elsőre furcsa volt, de hamar rájöttem, hogy mindez csak még inkább segít a korábban említett árnyoldal felépítésében. A karakterek ugyanis rendkívül jól lettek ábrázolva. Hiába hasonlítanak más univerzumok szereplőire, jellemük sokkal mélyebb, sokszor emberközelibb, mint azok, akikre hasonlítanak. Természetesen akadnak szép számmal saját karakterek is, egy dolog azonban közös bennük.
Minden történetszál egy rendkívül egyszerű, hétköznapi problémára épít, amit aztán megcsavar a hősök képessége, hatalma. Mark a tipikus útkereső tinédzser, igyekszik egyensúlyozni a felelősség és a hétköznapi dolgok közt, és ez bizony nem mindig sikerül. A világmegmentés mellett nem könnyű megfelelni a szülői elvárásoknak, jól teljesíteni a suliban és még randizni is. Omni Man karaktere messze a legmélyebb, legtitokzatosabb az összes közül, hiszen a gondos családapa és szerető férj mellett van egy sötét oldala is.
Rendkívül érdekes Atom Eve történetszála is, aki képességei ellenére a család folyamatos nyomásának kénytelen megfelelni. Édesapja ugyanis sajátos nevelési módszereivel küzd ellene, mondván, csak jót akar neki. Közben teljesen elnyomja lánya saját akaratát, erre pedig a képességek sem jelentenek megoldást. Debbie, Mark anyja az egyetlen, aki átlagemberként próbál boldogulni a szuperhős családja mellett, ám az ő történetszála sem kevésbé izgalmas. Remek fordulatokat tartogat az egyik, elsőre gonosznak tűnő ellenfél, egy másik karakter esetében pedig ennek ellenkezője is igaz.
A bizalom, a felelősség és az emberi kapcsolatok kialakítása pedig mind olyan tényező, amit sokszor csak akkor értünk és értékelünk igazán, ha már eleget hibáztunk ahhoz, hogy ezekre rájöjjünk. A hibáink azonban a világ sorsával játszanak közben, a sorozat pedig ezen a ponton világít rá az egyik legfontosabb dologra: Senki sem sebezhetetlen.
Verdikt
Igyekeztem spoilermentesen megfogalmazni mindazt, amit az Invincible első évadának 8 epizódja adott. Ha már unod a pátoszokat zengő, köpenyes igazságosztók történeteit, de kedveled a hősök szerepét, a szuperembereket és a látványos ütközeteket, az Invincible könnyedén lehet az új kedvenced. A magam részéről a 8 epizód remek kikapcsolódást, végig izgalmas történetet nyújtott. Mindezt kiváló, valóban mély karakterekkel és sokszor elgondolkodtató mondanivalóval, amit nem feltétlen egy animációs szériától várnánk. Ha ehhez hozzávesszük a szinkront és a háttérzenéket is, talán csak a néha-néha megreccenő animáció az, amibe bele lehetne kötni. De nem fogok, mert arányaiban ez ritkán fordul elő, akkor sem feltétlen zavaró, hiszen mellette számos kiváló pillanattal ellensúlyozza ezeket az apró botlásokat.
[rb_related title=”Ez is tetszhet” total=”2″ ids=”3077,1408″]
A siker pedig meg is látszik, hiszen az Amazon már most berendelte a széria második, sőt a harmadik évadát is. Ha ezek is képesek tartani az első évadban látott minőséget – márpedig az alapanyag erre kiváló – akkor nagyon boldogok lehetünk, mert ez tényleg valami más. Nektek hogy tetszett az első évad?
