Record of Ragnarok kritika – Technikai KO

Mielőtt az istenek elsöpörnék az emberiséget, kapnak egy utolsó esélyt, hogy bizonyítsák: méltóak a túlélésre. Kezdődik a Record of Ragnarok!

Kezdetét veszi a Ragnarök, az istenek és emberek közti mindent eldöntő, utolsó csata. Ilyen lett a Record of Ragnarok, szerintünk.

Nehéz hobbi ez. Az ember érdeklődési köre évről évre változik, alakul, formálódik. Van persze néhány dolog, ami állandó. Számomra ez a mitológia iránti szeretet, és mindegy mikor és hol leszek épp, ugyanúgy képes lenyűgözni egy sárkány felbukkanása, mint kisgyermek koromban, mikor ismerkedtem a különféle mitikus fenevadakkal, mondavilággal, istenekkel.

Azóta volt már hasonló kalandban részem, ami pedig megmaradt, az az ezekhez való kötődés mellett az újra, valami szokatlanra való törekvés. Mi történik akkor, ha felbukkan egy olyan anime, ami mindezt nyújta? Értsd: Megvan egy erős mitológiai háttér, amit ráadásul a maga szájízére formálva mutat be, természetesen az író saját szemszögéből, és az ő fantáziájának leginkább megfelelően ábrázolva a karaktereket. Különösen igaz ez a keleti művészekre, hiszen sokszor egészen meghökkentő módon képesek ábrázolni ezerszer látott karaktereket. Ezért is lettem izgatott a Record of Ragnarok (Shuumatsu no Valkyrie) első képkockái láttán.

Battle Royale

Fukui Takumi és Umemura Shinya története 2017 novemberében látott napvilágot először, idén pedig a Netflix készített belőle animét, ahogy tette azt már több neves szériával is, mint például a Castlevania vagy épp a Dragon’s Dogma. A munkálatokat az a Graphinica végezte, akiknek többek közt a Hellsing Ultimate és annak előzménytörténete, a Hellsing: The Dawn is köszönhető. A történet a maga nemében faék egyszerű, a manga pedig főként a harcokra fókuszál, így egy könnyed kikapcsolódást nyújthat mindazoknak, akik kedvelik a műfajt. Miről is van szó?

A történet szerint az istenek minden ezer évben döntenek arról, hogy az emberiség újabb ezer évig élhet, netán tettei kártékonyak, ártalmasak, a faj pedig megérett a pusztulásra. A korábbi globális katasztrófákat, mint a meteorbecsapódás, mely kipusztította a dinoszauruszokat, vagy épp a jégkorszak eljövetele szintén ezen büntetések, próbatételeknek tudható be. Így hát ismét összeülnek Zeusz vezetésével, hogy tanácskozzanak. Ezúttal viszont a döntés egyhangú, az emberiség pusztulásra van ítélve. Itt bukkan fel Brunhilde, a Valkűr, aki közbelép és más megoldást javasol. Ahelyett, hogy egyszerűen elpusztítanák őket, küzdjenek meg a jövőjükért a Ragnarök csatái alatt. Ez el is nyeri a főisten, Zeusz tetszését, ámbár elmondása szerint teljesen felesleges, hiszen semmi esély nincs arra, hogy egy ember legyőzzön egy istent. Így tehát, mielőtt az istenek elsöpörnék az emberiséget a föld színéről, kapnak egy utolsó esélyt, hogy bebizonyítsák: méltóak a túlélésre. Így veszi kezdetét a Ragnarök.

A küzdelemben tizenhárom isten küzd tizenhárom legendás alakkal, akik az emberiség történelmének legnagyobbjai közül kerültek ki. Előbbiek oldalán lép a ringbe például Thor, Poszeidón, vagy épp Shiva. Velük szemben mérkőzhet meg Lü Bu, egy kínai hadvezér, Hasfelmetsző Jack, vagy épp Ádám. Az az oldal, amelyik képes 7 győzelmet összehozni, győztesen kerül ki a Ragnarökből, ezzel eldöntve az emberiség sorsát.

Mérlegelés

Adott tehát egy egyszerű, de a küzdelmekhez elég alapot adó történet, néhány ismert karakter, akik ráadásul korábban nem nagyon mutatkoztak együtt, és persze töménytelen mennyiségű harc, aminek ráadásul komoly tétje is van. Ez persze a szokásos “azemberiségsorsamúlikrajta” indok, de ennél nem is kell több. Az első képek alapján pedig minden ok megvan a bizakodásra, hiszen amellett, hogy az alapszitu páratlan, a vizuális megvalósítás is egészen jól néz ki. Ha ehhez hozzádobjuk a karakterek meglehetősen különleges kinézetét, minden adott egy szórakoztató, az agyat a sarokba ültetős sorozathoz. Az arénában felsorakoznak a küzdőfelek, a közönség soraiban az adott mitológia és korszak minden fontosabb szereplője helyet kap – így az istenek közül Odin, Hermész, Árész, vagy épp Aphrodité is, de fellelhető Garuda és néhány Cthulhu ivadék is.

Aztán rájössz, hogy valami furcsa. Még nem igazán tudod, hogy mi az, csak azt veszed észre, hogy valami nem egészen olyan mint lennie kéne. A küzdőfelek egymásnak esnek, a zene felerősödik, a nézőtér itt-ott egy-egy megjegyzést fűz a történésekhez. Sőt, az adott karakterekről, háttértörténetükön keresztül többet is megtudhatsz egy-egy elbeszélés folyamán, ahogy Brunhilde vázolja fel a harcosokat fiatalabb testévérnek, Göllnek (Geru). De valami mégsem stimmel…

Az első pofon

Ahogy halad előre a küzdelem, úgy lesz ez a fura érzés egyre erősebb, mígnem le nem ér a pofon, amit nagyon nehéz úgy átadni írásban, hogy teljesen érthető is legyen. A történetvezetés ugyanis igyekszik a csaták között egy-egy háttértörténetettel feldobni az eseményeket. Ezáltal többet megtudhatunk a harcosok múltjáról, azok érzelemvilágáról. Ebből a szempontból furcsa kettősség figyelhető meg az animében. Az emberek alsóbbrendű lényként lépnek az arénába, történetük azonban összetettebb, céljaik magasztosabbak, érzelmekkel, motivációval telibbek. Noha szó sincs arról, amit például a Sámán Király idei inkarnációjában láthatunk. Ebben a megvalósítás jóval felszínesebb, de a mangában egy kellemes töltelék és némi mélységet is kölcsönöz a történetnek.

Az istenek ebből a szempontból alulmaradnak, hiszen történetük sekélyes, szinte csak a gyilkolás az, ami mozgatja őket. Ennek a kettősségnek a jelenléte valószínűleg szándékos, hiszen alapesetben az istenek az emberiség felett helyezkednek el, ezen a téren azonban egy ellentét képződik és a fontosabb értékeket mind az emberek képviselik. Lü Bu katonái a hűségről tanúskodnak, Ádám az áldozatvállalás témájában jut fontos szerephez, Kojiro esetében pedig a küzdeni akarás és a kitartás kerül előtérbe. Utóbbi messze a legjobban eltalált karakter a sorozat eddigi részeit látva.

A legnagyobb probléma ezzel csak az, hogy az anime esetében ezek a bevágások annyira élesen elütnek az alapszituációtól, hogy inkább érződnek “reklámnak” a küzdelmek között, minthogy a történet részeként tekinthessünk rájuk. Ezen a közönség soraiban helyet foglalók hozzászólásai sem segítenek, ami főleg az istenekre igaz. Hugin és Munin, Odin két hollója afféle kommentátorként működik, noha ezt a feladatot Heimdall látja el. Ők ketten még mindig a jobbak közt vannak, szerepük hasonló, mint a Dragon Ball Super esetében Grand Zenónak. Nagy erejű lények ugyan, de szerepük kimerül néhány hozzászólásban. A nézőtér istenei már ennyire sem komolyak, Shiva érdektelensége és izgalma küzdelemről küzdelemre változik, Aphrodité szerepe azonban mindössze annyi, hogy kéjes megjegyzéseket tesz bárkire, aki az arénába lép.

Az ő ábrázolása ugyanakkor remek szatíra is, hiszen a szépség és szerelem istennője gyakorlatilag két ücsörgő és felszínes mell, aki mégis elérte azt, hogy a mögötte álló férfi-szerű lények kiszolgálják. Olyannyira, hogy egy harmadik társuk alatta áll négykézláb, hogy székként szolgáljon az istennő számára. Én pedig külön blokkot szenteltem neki, és még egy képet is beszúrtam róla. Férfiak. 😁

Ilyen sekély mellékszereplőket azonban ritkán látni, ami már csak azért is bajos, mert a mangában ugyan ott vannak a nézőtéren, de jóval ritkábban fűznek hozzá egy-egy gondolatot. Valamivel jobb a helyzet Árész és Hermész esetében, de a történet szempontjából (egyelőre) ők sem jelentenek túl sokat.

Erőre kapva

Koncentráljunk tehát magukra a csatákra. A felekről már esett szó, a felhozatal pedig tényleg különleges, ugyanakkor izgalmas. A képeken valószínűleg azt is látjátok, hogy a karakterdizájn sem nevezhető hagyományosnak, ami számomra szintén erény. Emellett van még egy erőssége a sorozatnak, ez pedig a harmadik fél. Az istenek és az emberiség kiválasztottjai mellett ugyanis fontos szerephez jutnak a valkűrök is. Brunhilde és Göll mellett jelen vannak a többiek is, mégpedig egy egészen különleges formában. Megvan az a hibája rengeteg animének, hogy a közönséges anyagokból készült fegyverek is olyan ütéseket állnak ki, ami egy kamiont hosszában szelne ketté, a küzdelmek során ugyanakkor azok még csak nem is sérülnek komolyabba. A Record of Ragnarok erre egy igen frappáns megoldással állt elő.

Az istenek fegyverzetét nem kell különösebben magyarázni, az emberek oldaláról azonban más a helyzet, hiszen közönséges dárdák, kardok nem bírnák azt a hatalmas erőt, amivel lesújtanak az istenek. Itt kerülnek előtérbe a valkűrök, akik a testükből formáznak az istenekéhez hasonló tulajdonságú fegyvereket, hogy azok erősebbek legyenek az átlagosnál. Emellett a harcosok képessége is egészen ötletes. Poszeidon szigonyának sebessége, Zeusz testi ereje vagy épp Thor kalapácsának képessége mind-mind egy kicsit más.

Az embereknél pedig a sebesség és a technikák mellett Ádám például a Sharingan helyi mestereként lép ringbe. Az ütközetek esetében látszik, hogy kellő gonddal vannak kidolgozva, és leginkább a videojátékokban látott bossharcokra emlékeztetnek. Alapfelállás, erősebb támadások, szintlépés, kiütés, visszatérés, egy-egy személyesebb fordulat. Egészen jól hangzik. A baj csak az, hogy a gyakorlatban nem az. Merthogy ami a mangában működik, az ebben az animében nem.

Kiütéses győzelem

Ezzel pedig elérkeztünk a Record of Ragnarok legnagyobb hibájához, ami egyszerűen foglalható össze: azért nem működik, mert anime. Nem teljesen tiszta? Ez az az érzés, ami mindvégig bennem motoszkált, miközben a sorozatot néztem. Mert hiába néznek ki jól a karakterek, hiába a látványosan ábrázolt küzdelem a mangában és az egyedi körítés, ha alapjaiban bukik meg az egész. Ennek pedig egyszerű oka van. Az animáció.

Az animáció, ami olyan botrányosan fapadosra sikeredett, hogy sokszor sokkal inkább emlékeztet egy diavetítésre, mintsem animére. A sorozat olyannyira mangahű, hogy szinte egy az egyben köszönnek vissza a mangáról ismerős képek. Ám amíg a manga olvasása során az agyad képes kiegészíteni a történetet, a szükséges mozdulatokat, sőt, akár újakat is hozzátenni, addig az anime nézése során legalább annyit elvárnál, hogy folyamatos legyen. De ha az animáció kimerül annyiban, hogy hol fentről-lefelé, hol balról-jobbra, hol fordítva látjuk a képeket, azok még nem adják meg a szükséges dinamikát, ami a folytonosság érzetéhez szükséges. Ezen az sem segít, hogy a támadások nagyobb része mindössze egy-egy elmosódott csíkkal, villanással, vagy valami hasonló megoldással van ábrázolva, tisztán animált ütés, vagy mozdulat pedig szinte elő sem bukkan.

Ahogy említettem, a mangában ez nem probléma, mert fejben ki tudod egészíteni a mozdulatsorokat, itt azonban szükség lett volna egy sokkal folyamatosabb animációra, hogy a képernyőn keresztül is élvezetes legyen. Erre pedig csak rádob, hogy a hátterek rendkívül statikusak, arról pedig már félek szót ejteni, hogy a közönség egy-egy éljenzése során rendre ugyanazokat – az egyébként elég kontárul megrajzolt – állóképeket kell néznünk. Itt pedig még inkább kiélesedik a korábban már említett rendkívül sekélyes karakterábrázolás is, ami együtt nagyon kellemetlen képet fest.

Összefoglalva az animáció állapotát, rendkívül fapados, és hiába hű az ábrázolása, az animéhez szükséges dinamizmus és a valódi mozgás érzése nagyon hiányzik belőle. Ezen sajnos a sokszor egyébként tényleg jó zene és vállalható szinkron sem segít, már csak azért sem, mert a hangeffektek már közel sem sikerültek ennyire fényesen.

Padlóra küldve

Csalódott vagyok. Az animáció üressége – sok esetben használnám inkább a hiánya szót – nagyon rányomja a bélyegét a sorozatra. Így nehéz élvezni, azok pedig, akik a harc miatt néznék, biztosan csalódni fognak, hiszen jóval kevesebb hangsúlyt kap, mint a manga esetében. Rengeteg potenciál lehetne benne, a történetről azonban szinte semmit sem árul el az első évad 12 része. Ez a 12 rész a manga első 20 fejezetét dolgozza fel, az utolsó másodpercekben előrevetítve, hogy valami komolyabb dolog is készülhet a háttérben.

Értékelni? Mint mindig, most is őszinte leszek. Ez egy egész ígéretes történet rossz megvalósítása, amit nem igazán értek. Ha gondoljátok, adjatok neki egy esélyt anime formában is, de számomra rendkívül csalódást keltő. A látványos képek mögött nagyon hanyag és statikus animáció rejlik. A harc másodlagossága még nem is lenne akkora baj, de a mélyebb mondanivaló sem igazán tud teret nyerni, számtalan másik sorozat sokkal jobban valósítja meg mindezt. A felszínes mellékszereplők sekélyes hozzászólásai pedig igazából teljesen feleslegesek, és így utólag belegondolva csupán a játékidő kitolására jók. Kár, hogy ez a nézővel is kitol közben.

Hogy teljes értékű képet tudjak adni a sorozatról elolvastam a manga azon köteteit is, amik az első évad cselekményeit ölelik fel, így ha adhatok egy tanácsot: Ha érdekel a Record of Ragnarok, olvasd manga formában. Ugyan nem mindenkinek esete, sokan szeretnek inkább a kanapé vagy az ágy nyugalmából a Netflix mellett pihenni, de a fent említett problémák rengeteget rontanak az alapmű dinamikáján és megvalósításán. Manga formában az animáció hiánya nem lesz zavaró, a mellékszereplők kínos megjegyzései pedig bent sincsenek a műben.

Ha pedig megnézitek, netán olvassátok, kommentben meséljetek, nektek hogy tetszett a Record of Ragnarok!

Geek, gamer, könyv- és sorozatfüggő, egyébként designer, néha panelbuddha.