10:30, Lurdy Mozi, kezdődik a nyár talán leginkább várt filmje, ami okos marketingjének köszönhetően az év egyik blockbusterévé lépett elő. A teremben rajtunk kívül vagy 15-en, pont ahogy szeretem. Greta Gerwig rendezőnő nem aprózza el, már az elején brutál fullba tolja a kretént, és ez nagyon jól áll a szatirikus vígjátékának, Barbielandben záporoznak a poénok, kőkemény agyhalál, de okosan kivitelezve, párommal meghalunk a nevetéstől.
Aztán Barbie egzisztenciális válságba kerül, így kiszakad álomvilágából, és szembenéz a valósággal. És a film még mindig jó. Margot Robbie élettel tölti meg a karaktert, de a show-t ellopja Ryan Gosling, aki Kenként egész egyszerűen zseniális, de annyira, hogy az se lenne csoda, ha Ocarra jelölnék érte. Érted? Egy Barbie filmért! Ki gondolta volna? Hát senki! Ahogy azt se, hogy a Barbie nem egy mainstream gagyi vígjáték lesz, hanem egy szerzői film, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Érezhető, hogy a film írói megvalósíthatták elképzeléseiket, és ez baromi jól áll a filmnek, ugyanakkor ez a Barbie gyenge pontja is, a film kétharmadánál elszabaduló konfliktus olykor szájbarágós feminista kiáltvánnyá alakul, ami nagyon fáj, ahogy az is, hányszor hangzik el a patriarchátus kifejezés. Noah Baumbach és Greta Gerwig egy párt alkotnak a valóságban, mindketten írók és rendezők, ezt a filmet pedig közösen írták, és durván nem akarnak alkalmazkodni a plázaközönséghez, meg senkihez sem, így a Barbie telis tele van intellektuális maszturbációval, olyan Woody Allen módra, ezáltal beleláthatunk az amcsi értelmiségiek elméjébe, az őket foglalkoztató kérdésekbe, világnézetükbe. Hogy ez kinek mennyire tetszik, az döntse el maga, nekem sokszor túl sok és túl kínos és túlságosan is fárasztó volt a páros mondanivalója, meg ugye értelmiségi sem vagyok, se amerikai, így máshogy is látom a világot, mint ők. Ettől függetlenül a filmet összességében élveztem, vicces, szórakoztató, leköti a figyelmet és bőségesen van mondanivalója is. Barbie filmnek kiváló, az is csoda, hogy ennyit ki tudtak hozni az alapanyagból.
14:15, Lurdy Mozi, kezdődik az év talán legvártabb filmje, az Oppenheimer. Christopher Nolan előző filmjét, a Tenetet kifejezetten nem szerettem, a párom igen, abban viszont egyetértettünk, hogy kötelező látnunk Nolan új filmjét, és hát ezúttal egyikünk se csalódott, de nem is kiáltottunk új mesterművet. Brutál erős dráma, már a kezdés beszippant, és az életrajzi dráma nem is enged el egészen a legvégéig, leköt, elgondolkodtat, nézeti magát egészen a stáblistáig, ami nagy szó egy életrajzi filmtől, hisz legtöbbjük dagályos, és szinte csak azért készül, hogy megszórják a készítőket néhány Oscarral.
Az Oppenheimer nem ilyen, Nolan a maga útját járja, és elképesztő mit ki nem tud hozni abból, hogy idős kalapos férfiak beszélgetnek egymással három órán keresztül. Zene, vágás, fényképezés, rendezés, mind csillagos ötös, és minden színész maxon pörög, csak és kizárólag jó és nagyon jó alakításokat látni. Cillian Murphy kiváló, mint a címszereplő tudós, akinek az atombombát köszönhetjük(?), de aki látta a Peaky Blinderst, azt ez egyáltalán nem lepi meg, ha egy szorongó karaktert kell életre kelteni, akkor a világon nincs jobb Cilliannél. Robert Downey Jr szintén meggyőző, de velünk nem sikerült elhitetnie, hogy nem őt látjuk, hanem az 40-es évek atomenergiai tanácsának vezetőjét. Matt Damon annál inkább hiteles, mint a Manhattan terv katonai irányítója, komolyan mondom, hogy az egyik legmegbízhatóbb karakterszínész ő Hollywoodban.
De térjünk vissza filmre. Egy élmény volt megnézni, ugyanakkor a vége nekem túl sok volt, túl sok duma, hiába pattog a szöveg, kiváló a dialógus, egész egyszerűen túl sok, hogy Nolan nem hagy szünetet a nézőjének, és elvárja, hogy végig koncentráltan figyeljen. Az egész olyan, mint egy hosszú kiselőadás, ami hiába jó, túl száraz, ezért nem ragad meg minden, ami elhangzik. De ami megragad, az nagyon.
A két filmben azon kívül, hogy egy napon mutatták be őket, az a közös, hogy mindkettő erősen szerzői film, mindkettőn erősen érezni a készítője keze nyomát, és egyik sem próbál megfelelni a mai trendeknek, hanem a maga útját járja. A Barbie azért bátor, mert a lehető legkommerszebb alapanyagból készítettek egy 100 millió dolláros, indie szerző filmet, az Oppenheimer pedig azért, mert ugyancsak 100 millió dollárból készülve, a nyári popcornmozi szabályaira fittyet hányva bemasírozott a moziba, hogy megmutassa Hollywood profitorientált stúdióvezetőinek, hogy nemcsak CGI akcíóorgiákra van szüksége a moziba látogatóknak, hanem erős drámákra is. Hogy megmutassa, ha bátran, újítóan nyúlnak egy műfajhoz, arra igényt tart a közönség, nemcsak a Netflixen, nemcsak a streamingen, hanem a mozikban is.
Úgyhogy igazi filmünnepként vonulhat be a történelemkönyvbe ez a kettős premier, jó, de szokatlan filmek versengenek a nézők kegyeiért, és hoznak dollárszázmilliókat a készítőknek, Hollywood pedig elgondolkozhat saját magán. Hogy nem az a fontos, hogy franchise filmek készüljenek, hanem olyanok, amik jók, amik érdeklik az embereket.
Arra azért kiváncsi leszek milyen lesz a Barbie utóélete, gyerekeknek nagyon nem ajánlott, 12 év alatt nem igazán fogják érteni, pláne nem 5-7 éves gyerekek, már most hallani olyanokról, akik kimentek a filmről, és ezen nem csodálkozom, aki igazi kommersz gagyi vígjátékért megy, az hatalmasat csalódhat.
Nolan hívei már kevésbé, az Oppenheimerben minden erőssége kidomborodik a direktornak, aki szereti, az ezután is fogja, aki meg nem, vagy nem is ismeri, az nem ül be egy Oppenheimer filmre. A magam részéről annyit megjegyeznék, hogy Nolan szerintem akkor a legjobb, amikor a testvérével közösen készítenek valamit, lásd Csillagok között. A testvére extra szívet és érzelmet csepegtet Nolan precíz, óramű pontossággal készített filmjeibe, és számomra ez hiányzott most is az Oppenheimerből. De ez legyen az én bajom.
Köszönjük a Lurdy Mozinak, hogy premiernapon átélhettük ezt a nagyszerű élményt. Menjetek moziba, most tényleg jó a kínálat, és nemcsak a Barbie és az Oppenheimer, de a múlt héten bemutatott Mission Impossible 7 is megéri a pénzét.
