Mindannyian esünk át rázósabb időszakon életünk során, mind sérülünk másoktól, és mind sebezünk meg másokat. Hol gyengébben, hol erősebben. Az is fáj, ha minket bántanak, és az is tud fájni, ha mi bántunk másokat. És talán a lelki sérülések nehezebben hegednek, mint a testiek. És némelyik lelki seb olybá tűnik sosem gyógyul. Az idő csak telik, de a heg csak nem akar beforrni. Valami nem hagyja. A lelkünk mélyén valami megakadályozza a gyógyulást. És amíg nem számolunk le ezzel a valamivel, addig napról napra csak szenvedni fogunk. És erről szól a Bly-udvarház szelleme, hogy hogyan nézzünk szembe a saját démonjainkkal.
Mike Flanagan az egyik kedvenc filmesem napjainkban, konstans magas színvonalon dolgozik, főként horror-thriller vonalon tevékenykedik, mestere a feszültségkeltésnek, legyen szó földi (Hush) vagy földöntúli (Oculus) fenyegetésről. De ez mind semmi. Még a “gyengébb” filmjeinek is hatalmas szíve van, és szereplői hiába járják meg benne a pokol legmélyebb bugyrait, mindig tanít benne egy nagyot az életről, jelesül azt, hogy életünk legsötétebb pillanataiban se adjuk fel soha a reményt.
Egy embert tudok még, akinek műveiből ugyanez az erő és üzenet árad, bizonyos Stephen Kingnek hívják a fickót, és kettejük közös munkája, az Álomdoktor az egyik legjobb dolog, ami a horrorfilmekkel történt az elmúlt években (a másik közös filmjük a Gerald’s Game, ami szintén bika).
A 2018-as A Hill-ház szelleme, amit Flanagan Shirley Jackson azonos című regényéből adaptált, és az utóbbi évek egyik legerősebb minisorozata volt, nálam abszolút 10/10 klasszikus. Az emberek rommá nézték Netflixen, ezért a nagy N betű kért a készítőktől még egy évadot. A tehetséges kis csapat pedig egy újabb klasszikus kísértethistóriát dolgozott fel.
Ezúttal Henry James A csavar fordul egyet című horrornovellájából indultak ki, de csak lazán kapcsolódnak hozzá. Inspirációként használták még a novella egyik korábbi adaptációját, az 1961-es Az ártatlanokat.
De nem is ez a lényeg, hanem a végeredmény. És az magáért beszél.
Fogták az összes mai, divatos horrort meghatározó kamu zenés ijesztgetést meg jumpscaret, és kidobták a picsába. Helyette pedig lassan, apránként dolgoznak meg, a kilenc részes komplett történet olyan, mint egy regény, és ez nagyon jól áll neki.
Apróságokon időzik el, nem siet sehova, nem hajt a nézők kegyeiért, csak arra fókuszál, hogy a karaktereit építgesse. Nem tol kamu helyzeteket a képedbe, hanem okosan és tudatosan építi a karaktereit, és nagyon jól teszi, mert mire a történet valóban beindul, addigra már rég megszeretted a szereplőket, és épp ezért izgulni is tudsz értük. És ezt a jól felépített struktúrát a végén sem váltja aprópénzre.
A Bly udvarház fagyott levegője ugyan szép lassan a néző bőre alá kúszik, és a zsigereiben érzi, de sosem áldozza fel a horror oltárán a karaktereit, így a középpontban végig ők maradnak. És ettől lesz az egész olyan szép és inspiráló.
Mert ha a hőseink szembe tudtak nézni a démonjaikkal, akkor talán nekünk, nézőknek is menni fog.
